8. Fejezet: A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg.

Sziasztok Bloglakók!
Remélem még jár erre valaki, hiszen itt van a következő rész. :)) Nem fűznék hozzá sok dolgot, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog. ^^
Jó Olvasást!


Ahogy Joe összeesik, ijedten rohanok oda hozzá, nyomomban Nickkel. Arca sápadt még az égő tűz narancssárgás fénye mellett is, s mikor megnézném, hogy van-e pulzusa, akkor veszem észre a vércsíkot a nyakán. Sosem bírtam a vért, mert ha meglátom, rögtön elájulok, de most ki kell tartanom. Letépem a pólóm egy kis részét, hogy be tudjam kötni a sebet, már a csípős hideget sem érzem a megemelkedett adrenalin szintemtől. Körbetekerem a nyakán az anyagot, de úgy, hogy ne fojtsam meg. Azt hiszem így rendben lesz. Szólnunk kéne Kevinéknek, mert valakinek vigyáznia kell Joe-ra, míg megnézzük Kelly-t. Az erdőben vagyunk, s kitudja, milyen veszedelmek várhatnak a vérző fiúra. Feltápászkodom Joe mellől, s megkérem Nick, szóljon be a második sátorba, hogy jöjjenek ki. Ahogy a távolodó alakot nézem, rám tör a hirtelen pánik. Mi van, ha a középső Jonas fiú nem csak a sokktól beszélt zagyvaságokat, hanem igaza volt? Hiszen… Kelly sehol sincs, és nem hiába vérzik a nyaka. Valaki megharapta.
Gondolataimat Nick szitkozódása szakítja meg, aki éppen most tér vissza hozzánk ebben a pillanatban. Egyáltalán nincs rossz kedve, de arcán valamiféle pírt észlelek, ami fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, hiszen egy perccel ezelőtt még nem volt ott. Amint mellém ér elkezd arról magyarázni, hogy Kevin és Danielle éppen a gyerekcsinálást gyakorolták, mikor ő rájuk tört, és nagyon nem volt ínyére így meglátni testvérét. Én a helyzet ellenére is hangos kacajban török ki, mire Nick is megenged magának egy mosolyt. Sok helyen azt olvastam és sokan mondták is már, hogy a nevetés a legnagyobb ellenszer. Én sokszor akartam alkalmazni ezt a módszert, de valahogy, amikor szükségem lett volna rá, akkor pont nem ment. Ki akarna akkor nevetni, mikor elveszti az egyik családtagját és majdnem a legjobb barátnőjét? Mert nekem egyáltalán nem. A borús gondolataimat száműzöm fejemből, s meglátok két alakot, akik éppen a három sátor valamelyikéből másznak elő. Danielle és Kevin kissé ziláltan, de teljesen ruhástól indulnak el felénk, így semmi sem utal Nick előbbi kijelentésében, miszerint éppen valaminek a kellős közepén szakította volna meg a párt. Aggódó arccal figyelik Joe mozdulatlan alakját a porban, akit eddig senki sem emelt fel, fogalmam sincs, miért. Az egy dolog, hogy én nem fogok felemelni egy majdnem nyolcvan kilós fiút, de Nick igazán megtehetné azokkal az erős karokkal. Ránézek az említett testrészekre, s kiráz a hideg. Ezt szokatlannak tartom, hiszen ez még sosem történt meg. Kissé megrántom vállaimat, evvel kifejezve magamnak, hogy nem érdekel, mert nem ez a megfelelő alkalom, hogy átgondoljam ezt az egészet.
- Mi történt? – hallom a távolból Kevin hangját, aki leguggol testvére mellé, s közelebbről is megvizsgálja. Danielle mellé áll, és rám emeli barna szemeit, miszerint tőlem várja férje kérdését.
- Mi itt kint voltunk, aztán Joe kirohant Kelly-vel közös sátrukból, és össze-vissza hadovált… - mondja helyettem Nick.
- Mit mondott? – érdeklődik az ifjú feleség.
- Azt, hogy Kelly megváltozott… és megharapta őt – válaszolom most meg én a kérdést.
- Ez lehetetlen! – Áll fel öccse mellől Kevin.
- Itt tudnátok maradni, míg Nickkel körülnézünk? – térek rá a lényegre, hiszen a végére akarok járni az ügynek.
- Persze…
Remegő gyomorral indulok el a sátor felé. Fogalmam sincs, mit fogok ott találni, ezért bizonytalanul lépek be az aprócska helyre. Az első dolog, amit észreveszek, hogy Kelly egyáltalán nincs a sátorban. Minden szét van dobálva, és az ágyon egy kis vérfolt éktelenkedik, ami feltehetőleg Joe-é. Ránézek Nickre, aki ugyanolyan tanácstalanul álldogál a helyén, mint én. Nagy elhatározással a szívemben lépek ki a helyiségből és indulok el a fák, bokrok és bozótok irányába. Nincs semmilyen tárgy nálam, ami megvédhetne az erdőben búvó veszélyes állatoktól, de ez most nem számít. Meg kell találnom a barátnőmet. A földön heverő gallyak kettétörésének a hangjai és bagolyhuhogás kíséri utunkat, ami cseppet sem szívmelengető. A lelkem mélyén tudom: Nick ugyanannyira fél, mint én, de férfi létére nem mutatja ki. Viszont nekem mi okom van arra, hogy visszafojtsam? Az, ami göndör hajú barátomnak is. Kelly. Meg kell találnom őt. Most pont ugyanazt érzem, mint amikor megláttam őt a vérben feküdni a fürdőszobában. Félek, hogy elveszítem. Gyermekkorom óta ismerem őt, mondhatni már a testvérem, és vigyázni fogok rá. Ha törik, ha szakad. Ahogy ehhez a gondolathoz érek, a jobb oldalamról egy bokor susogását és az avarban található faágak reccsenését hallom. Tudom, hogy van itt még valaki, vagy valami. Megtorpanok, de fogalmam sincs, miért. Ha állat, akkor bármikor megtámadhat, erre én felkínálom neki magam vacsorára. Ennyi eszem csak nekem lehet. Nick nekem ütközik, hiszen a majdnem koromsötétben, nem láthatta megállásom. Egy bocsánatkéréssel fejezi ki, hogy nem direkt csinálta, de én csak lepisszegem. Halk zörej, s egy tenyér érinti meg a vállamat, miután a számat is befogta, így sikítani sem tudok.
- Lindz? – hallom Nick hangját.
A tornacipőm sarka kissé bemélyedve a földbe hagy mögöttünk két csíkot. Remélem, hogy társam lesz olyan ügyes és megtalál. Reggel legalábbis. Testemet erős, izomtól duzzadó karok szorítják vaskaromként, ami cseppet sem segít remegésemen. Nyárfalevélként adom elrablóm tudtára, hogy rettentően félek tőle. A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg. Összeszorul erre a gondolatra a gyomrom. Éppen alakult volna valami kettőnk között, s most kell meghalnom. Ez hihetetlen! Próbálnám elharapni támadóm kezét, hogy legalább sikítani tudják, de olyan, mintha meg sem érezné. Most veszem észre: ahol bőröm érintkezik az övével, ott jéghideg. Lehet, nem is ember? Akkor mi lehet ez?
Úgy fél óra s egy kilométer múlva, fényeket pillantok meg a távolban. Olyan, mintha egy házhoz vinne. Eközben az idő közben, gondolkodtam, és arra a megállapításra jutottam, hogy hátha Kelly is itt van valahol. Érzem, hogy cipőm eddig bírta. Talpa leválik az oldalsó résztől. Ebben a pillanatban lábamra állít az ismeretlen alak, de karomat egy percre sem engedi el. Mintha félne, hogy elrohanok. De könyörgöm, hogyan ha már kis híján cipőm sincs? Sarkam istentelenül fáj, amitől sírni tudnék.
- Gyere – hallok egy férfi hangot.
Az ajtón belépve egy hatalmas előszobába toppanunk, ami tele van régiségekkel. Olyan, mintha egy múzeumba léptem volna be, csak kicsit kisebb és személyesebb tárgyak vannak itt elhelyezve, mint ott. Végre a fényben végigszemlélhetem elrablómat. Hollófekete fürtjei a feje tetején állnak össze-vissza, s kék szemeiben valami furcsa fény csillog. Ruházata egy bőrkabátból, egy fekete pólóból és egy ugyanolyan színű farmernadrágból áll.
- Mi folyik itt? – hallok meg egy másik hangot jobb oldalamról. Ott egy barna felzselézett hajú, zöld szemű fiú áll, akin majdnem ugyanolyan ruha van, mint a mellettem állónak, kivéve a szürke pólót.
- Semmi…
- Tényleg, akkor ki ez a lány? – majdnem megszólalnék, de a feketehajú újra beszél.
- Szerintem a másik barátnője. Jobbnak láttam idehozni, hátha tud valamit a dologról – most már muszáj közbeszólnom.
- Kik vagytok ti?
- Én Stefan Salvatore – mondja a barnahajú. – És melletted pedig a bátyám, Damon Salvatore. De inkább most az a kérdés, te ki vagy.
- Én… Loyle Williams – nyögöm ki az első nevet, ami az eszembe jut. Csak nem gondolják, hogy elmondom nekik a nevem?
- Loyle ismersz valami, Kelly Dyle nevű lányt? – kérdezi Stefan.
- Igen, miért? – azt hiszem, megvan barátnőm.
- Gyere fel velem, és megmutatom.
A lépcső felé indulok, ahol már vár rám. Felkapaszkodok az első lépcsőfokra, aztán a másodikra, utána meg a harmadikra. Kíváncsi vagyok, mi történhetett Kelly-vel. Remélem nincs semmi baja. A lépcsőtől a harmadik ajtón megyünk be, s a látványtól majdnem elájulok. Barátnőm ül az ágyon és egy pohárból valami piros folyadékot iszik. Remélem az csak paradicsomlé…
- Loyle, tudom, hogy nehéz lesz neked, de ha életben akarod a barátnődet, akkor hagynod kell, hogy megharapjon.
- Hogy mi?

7. fejezet – Ismét megérzem a vérszagot, ami most Joe parfümjének illatával keveredik 

Békésen alszom Joe karjaiban, egészen addig, amíg fel nem ébredek arra, hogy a nevemen szólongat.
- Kelly… Kelly, ahh… - nyögdécseli halkan, zihálva, s hirtelen nyakon csókol, amibe beleborzongok.
- Mi van? – kérdezem elpirulva, de a fiú most békésen alszik.
Álmában beszélt…
Már épp visszaaludnék, mikor valami zseblámpa szerű dolog áll a combomba.
- Mi a…? – fordulok meg, hogy megnézzem, de mikor rájövök, hogy mi az, még jobban elvörösödöm.
Te jó ég!
Inkább megpróbálok nem foglalkozni vele, és visszaaludni, ami pillanatokon belül sikerül is a mérhetetlen fáradtságtól.


Reggel korán kelek, mert furcsán erős vérszagot érzek.
- Ugye nem…? – kérdezem magamtól, reménykedve abban, hogy nincs havibajom. Nincs is. És nem is vérzek sehol.
Joe-t is próbálom tüzetesebben megvizsgálni, de rajta sincs semmilyen seb, vagy ilyesmi.
Ekkor nyílik az ajtó, mire szorosan Joe-hoz bújok, hogy ne vegyen észre az, aki bejött. Várok pár pillanatot, majd óvatosan kikukucskálok, hogy ki az.
Linda, aki már épp bezárná az ajtót, most elkerekedett szemekkel bámul rám.  Nem is csodálom, kicsit furcsa lehet, a teljesen összekócolódott hajam; az, hogy egy szál alsóneműben fekszem Joe mellett, és hogy az ő keze a mellemet súrolja.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok… - motyogja, és gyorsan kimegy.
Sóhajtva visszahanyatlom a párnámra, majd Joe-ra nézek, aki még mindig alszik.
Óvatosan simogatni kezdem az arcát, hogy felébresszem, hiszen lassan indulnunk kell kempingezni.
- Hmm….? – nyitja ki barna szemeit, s tekintetével azonnal megtalál.
- Jó reggelt – mosolygok rá.
- Jobb nem is lehetne… - mondja, majd ásít egyet – Mennyi az idő?
- Fél 11 – nézek az éjjeli szekrényen elhelyezkedő órára – Linda itt volt…
- Hát.. jó neki – fekszik vissza, a vállamra.
- Látott minket… - folytatom.
- Mhmmm… - hunyja le a szemeit, s féloldalasan elmosolyodik.
- Nem érted, ugye?
- Mit?
- Azt hiszi, hogy… na. Hogy együtt voltunk az este… - mondom elpirulva – Meg hogy járunk.
- Figyelj – nyitja ki a szemét hirtelen – Senki nem veheti biztosra, hogy járunk, amíg nem csinálunk valami félre érhetőt.
- Pont ez az, Joe! Együtt aludtunk! – tájékoztatom fojtott hangon.
- Komolyan…? Te… itt aludtál? – csodálkozik.
- Igen… - mondom bizonytalanul, mire ő nevetni kezd.
- Csak hülyülök. Tudom, hogy itt aludtál – kacsint rám.
- Ó, szóval így állunk? – húzom össze a szemem, és csikizni kezdem a nyakát, mivel tudom, hogy ott a legérzékenyebb.
Röhögni kezd, és ő is támadásba lendül. Elkapja a derekamat, és ott csiklandoz, ahol csak tud. Össze-vissza rugdosom a takarót, és nevetek, miközben vergődöm. A fejem valahogy Joe nyakához kerül, és ismét megérzem a vérszagot. Megdermedek. Miért érzem ilyen erősen?
- Jó, elég… - kérem, de nem hagyja abba – JOE!
- Biztos? – vigyorog.
- 1000% - bólintok – Szerintem menjünk le…
- Hát rendben… - áll fel, és ekkor eszembe jut az, amikor hajnalban felkeltem arra, hogy szólongat.
- Figyelj… mit álmodtál? – kérdezem kíváncsian, mire megáll a mozdulatban és elvörösödik.
- Miért? – kérdez vissza.
- Öh… mert este a nevemet nyögdösted… - válaszolok elpirulva, mire a feje kezd egy paradicsomra hasonlítani.
- Hát öhm… semmi érdekeset… - ennyivel le is tudja. Hmm…
Végre levánszorgunk a konyhába, ahol a többiek vannak, és még elcsípjük Linda utolsó mondatának egy részletét.
- Együtt aludtak, vagy… - ekkor ránk néz, és teljesen zavarba jön.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, miután ásított egyet.
- Semmiről – vágja rá Linda, majd felpattan az asztaltól – Hmm, ez finom volt – mondja Danielle-nek, és felsiet a lépcsőn.
- Mi volt ez? – fonom össze a két karom.
- Semmi – győzköd Nick.
- Hogyne. Hallottam – mondom szigorúan.
- Ahj, csak annyi, hogy együtt aludtatok – néz a plafonra Kevin.
- Khm… - Dani kérdőn néz kettősünkre.
- Nem történt semmi – nyugtatom meg.
- Linda szerint nem így volt.. – mndja Nick halkan.
- Oké, de ő mégis honnan tudná? – kérdezek vissza, mire rám nyújtja a nyelvét. Idegesen feltrappolok az említett lány szobájához, és bekopogok.
- Jöhetsz.
- Szia – köszönök, majd leülök egy halom zokni mellé.
- Hello – mondja ő, egy kínos mosoly kíséretében  – Mi járatban?
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. Linda kicsit elpirul.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – védekezik, mire belőlem (nem értem, miért) kitör a nevetés. Értetlenül mered rám.
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondom, vigyorral az arcomon.
- Kösz…  De most mesélj! Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak? – ül le mellém, s csillogó szemekkel mered rám.
Jaj…
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – vörösödök el, és úgy döntök, azzal a hasonlattal magyarázom el neki a dolgot, ami először az eszembe ugrik -  Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak…
Ekkor Lindz úgy kezd el nevetni, hogy azt hiszem, soha nem hagyja abba. Még egy kicsit beszélgetünk, ő is mesél egyet s mást Nickről, majd én is elmegyek pakolni. Már majdnem végzek, mikor hirtelen elvágja valami a kezem, s vérezni kezd.
- A fenébe is… - sziszegem, s a számba veszem az ujjam.
Erre azonban éles fájdalom hasít a szemfogaimba, s a földre rogyok, hatalmas robajjal.
- Kelly…? – hallom Joe hangját, de nem tudok megszólalni, csak vergődök a földön, s bármit megadnék, hogy ez a fájdalom elmúljon.
Joe eközben keresni kezd, s mikor meglát, kicsit megijed.
- Te jó ég… Kelly, jól vagy?! – segít fel.
- Nem…
- Mi van? – ültet le az ágyra.
- A fogam… aztarohadt… - nyögdécselem, de ekkor egy csapásra elmúlik a fájdalmam.
Ismét megérzem a vérszagot, ami most Joe parfümjének illatával keveredik.
Elkábulva veszek egy mély levegőt, s közelebb hajolok Joe-hoz, amitől ő kicsit zavarba jön.
- Kelly… minden oké? – kérdezi.
- Ahamm… - harapok bele alsó ajkamba, s közben elmosolyodom.
Ó, az az illat... Mit meg nem adnék, ha egy kicsit beleharaphatnék Joe nya… Hogy gondolhatok ilyet, te jó ég!
Hirtelen elkapom a fejem, s azt látom, hogy Joe becsukta a szemét.
- Segítesz levinni a bőröndöm? – kérdezem tőle, mire feleszmél.
- Persze. Kész vagy?
- Aha – bólintok, és behúzom a cipzárt.
Lecipekedtünk és végre elindultunk. Mivel Kevin és Dani külön kocsival mentek, én Nick, Joe és Lindz társaságát élvezhettem. Joe ült a volánnál, én pedig mellette, mivel a másik két utas hátul foglaltak helyet. Az út egy részén nézem, ahogyan Joe vezet, s kiélvezem, hogy csak én nézem őt.
- Miért nézel? – kérdezi elfojtva egy mosolyt, mikor már negyed órája csak bámulok rá.
- Ja… bocs, elbambultam – nézek ki az ablakon.
Mikor Joe a váltóhoz nyúl, kezét utána egy pillanatra a combomon pihenteti, amitől én vörösödök el teljesen.
10 perc múlva érkezünk meg Mystic Falls-ba, s én lassan szállok ki a kocsiból.
Innentől az erdőben kell gyalogolnunk. Remek.
 Joe-val szorosan egymás mellett menetelünk, s azt érzem, hogy mikor a kezünk összeér, ő belekapaszkodik a gyűrűsujjamba, s nem engedi el. Elrejtek egy mosolyt, és Kevin kiáltása zavar össze: megérkeztünk.
3 sátrat pillantok meg.
- Hűha.. – teszem le a táskát a kezemből.
Lepakolunk a sátrak elé, és egy kisebb körbe állunk.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához ránt. Karjával szorosan maga felé húz, amit kicsit furcsállok, de szívem hevesebben ver. És megint érzem a vér illatát…
Nagyjából öt perc alatt sikerül megbeszélnünk, hogy alszunk: Dani és Kevin, Linda és Nick, valamint Joe és én.
- Üvegezés!! – kiált fel Joe hirtelen,amitől a szívroham kerülget – Van pia is.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin szigorúan, de arcán vigyor terül el.
A fiúk előszedik az alkoholos üvegeket, és a tűzrakó helyhez ülünk le, kör alakban. Joe pörget elsőnek, és öccsére mutat az üveg szája.
- Mersz vagy felelsz? – kérdezi Joe, direkt fordítva. Tőle nem is vártam mást, így csak felhorkanok.
- Felelek.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – érdeklődik Joe, mire öcse elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – vágja rá halkan, majd pörget. Danielle
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t –adja ki a parancsot Nick, és a lány meg is teszi.
Egyre több pohár alkoholt döntök magamba, és így a játék is kezd egyre izgalmasabbá válni, azonban egy ponton nálam elszakadt a cérna.
Kevin pörgetett, s az üveg Linda felé mutatott.
- Csókold meg Joe-t! – röhög Kevin, mire Lindz mászni kezd a fiú felé, s egy rövid puszit ad a szájára.
Én rossz szemmel nézem, már ezt is, azonban mikor Joe visszahúzza a lányt még egy körre, dühösen felpattanok, s a számomra kijelölt sátorba vonulok.
Miért húzom fel magam ennyire ezen?
Gondolkodásomat Joe zavarja meg.
- Mi bajod? – kérdezi.
- Hagyj békén!
- Mondd már! Ne rontsd el a játékot..
- Nem rontom el! De minek kellett visszahúzni őt? Megvolt a csók, ennyi – morgom halkan.
- Szóval féltékeny vagy – állapítja meg.
- Nem vagyok féltékeny! Csak nem vágom, mire volt ez jó! – akadok ki, mire megcsókol, s lenyom maga alá a matracra.
- Mit csinálsz? – lököm le magamról egyre ingerültebben.
- Hmm. Talán őrültséget – mászik vissza, s megint megcsókol.
Egyre hevesebben csókolózunk, mikor megint megérzem a vér illatát. Mivel már eleve be vagyok vadulva, Joe nyakát kezdem csókolgatni, majd megint valami furcsa dolgot érzek a szemfogaim környékén.
Óvatosan harapdálni kezdem a bőrét, amit ő eleinte eléggé élvez, de aztán már kicsit furcsállja a dolgot. A végén már teljesen beleharapok a nyakába, amire felüvölt, és lelök magáról.
- Mi a…? Mi van az arcoddal?! – kérdezi megrémülve.
- Semmi… Gyere vissza… - kérdem óvatosan mosolyogva.
- Nem… nem… Segítség! – rohan ki a sátorból, én pedig most kezdem felfogni, mit tettem.
Megharaptam Joe-t! De miért?
- Mi van? – kérdezi Nick és Lindz, amit én halkan tudok kivenni.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja Joe, majd egy tompa puffanást hallok.
Nem maradhatok itt, el kell mennem innen…
Kirontok a sátorból, de a többiek szerencsére nem vesznek észre, hisz Joe-t vizsgálják.
Sírva futok egyre beljebb az erdőbe, s közben kezemet az ajkamhoz emelem. Véres.
Egyszer csak valaki megragadja a karom, ami nagyon megrémiszt. Nem lehet valaki közülünk. Ez valami idegen lesz…
- Szia Szépségem – mosolyog rám az idegen férfi – Na gyere velem, Cica.
Ezzel elkezd húzni maga után valamerre…

6. Fejezet: " Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán."

Jó Estét Mindenkinek, aki fent van még ilyen későn!
Tudom, hogy "kicsit" késtem a fejezettel, de megpróbálok legközelebb nem ennyit szerencsétlenkedni vele. Az olvasással is nagyon levagyok maradva, amit bepótolok, ne ijedjenek meg azok, akikét olvasom. :)) De remélem örülni fogtok neki, mert nagyon hosszú lett. Wordben 7 oldal. Nem semmi, mi? Lehet, hogy akik írnak, azoknak ez megszokott, de nekem most sikerült csak ennyit összeírnom.
Remélem kapunk pár kommentet erre a részre, ha már sikerült ilyen szép hosszút összedobnom nektek. ^^
Nem is húzom tovább az időt. :D
Jó Olvasást!

Gondolataimmal a fejemben lépek be a kórház ajtaján. Hallgattam Nickre, aki három hete próbál meg rám hatni, hogy látogassam meg Kelly-t. Persze, akkor csak csöndes hallgatást kapott válaszul. Huszonegy napon át ki sem mozdultam a szobámból. Hogy miért? Teljesen bezárkóztam. Nem bírtam az emberek között leni, főleg avval a tudattal, hogy én öltem meg barátnőmet. Attól még, hogy szobám falai közé száműztem magam, nem azt jelenti, hogy nem hallottam a beszélgetést, ami Kevin és Nick között zajlott le a nappaliban. Arról folyt az eszmecsere, hogy Kelly felébred-e a kómából valaha. Szavaik hatalmas tüskeként döfködték szívemet, hiszen felfoghatatlannak tartottam a Kelly nélküli életet. Egy nap alatt vesztettem el őt és nagymamámat, ami hatalmas űrt képzett a szívemben és lelkemben. Három héten keresztül egy hang sem hagyta el a torkomat, így kissé lámpalázasan lépek be a felvonóba. Tudom, hogy a 402-es termet kell keresnem. Oh, hányszor hallottam már ezt a számot! Kiráz a hideg, ahogy a lift megáll, s meglátom Nicket, Kevint és Danielle-t. Mindhárman nyúzott arccal bámulják a kilincset, hátha megtudnak valamit a bent lévő szerettükről. Akármennyire is szeretnék odamenni hozzájuk, nem megy. Képek villannak be a fürdőszobai esetről, így megkapaszkodom a közelben lévő üres betegágyban. Erre a hangra a leggöndörebb hajú Jonas fiú felém néz, s mikor észreveszi, hogy én vagyok az, kikerekedett szemekkel bámulja kissé görnyedt testemet. Rögtön felpattan, s karjai támogatásával a saját helyére ültet le. Közben Kevin felém nyújt egy pohár vizet, amit az előbb töltött nekem. Egy halvány mosoly kíséretében elfogadom a folyadékot.
Hirtelen kicsapódik a 402-es kórterem ajtaja, s Joe siet el mellettünk. Érdeklődve figyelem mozdulatait, majd eltűnik szemeim elől. Talán Kelly-vel van valami. Éppen megkérdezném a többieket, hogy tudnak-e valamit a bent fekvő lányról, mikor Joe újra megjelenik egy orvossal az oldalán, akinek hevesen magyaráz. Nem egy idősebb gyógyító, hanem harminc év körül lehet. A két fiú eltűnik a kórterem belsejében.
- Vajon jól van? – kérdezem kissé rekedtes hangon, barátnőmre utalva ezzel.
- Biztosan – mondja Nick, majd tenyerével végigsimít arcomon.
Testem megremeg érintésétől. Eszembe jut az a múlt keddi este, amin – mint számtalanszor előtte -, újra bejött hozzám. Nem hagyta, hogy megtegyem ezt, amit Kelly, ezért akkor is beszélt hozzám, kérdezgetett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ágyamon feküdtem, már majdnem elaludtam, de egy ajtónyitódás miatt inkább felemeltem a fejem. Megláttam őt, ahogy egy tálcát egyensúlyoz a kezében, rajta egy bögrével. Kíváncsian néztem, ahogy lerakja az éjjeliszekrényemre, s leül mellém az ágyra. Percekig bámultuk egymás tekintetét a halványan világító Holdfényben.
- Tudod, nagyon szép szemeid vannak – dicsérte meg, mire én felöltöttem a paradicsomhoz illő, piros szint. Hálát adtam az égnek, hogy egyikünk sem kapcsolta fel a villanyt. Nem válaszolok semmit, ezért folytatta. – Tudom, hogy nem fogsz megszólalni, de most sajnálom. – Mondta sejtelmesen, hátha ki tud belőlem húzni pár mondatot, de próbálkozása sikertelen volt. – Na, jó, akkor megyek.
Éppen állt volna fel, de én megfogtam a karját, valamilyen ismeretlen okból. De egy újabb megdöbbentő dolgot tettem ezután. Elvettem telefonomat a tálca mellől, és egy három szóból álló mondatot pötyögtem bele: Kérlek, maradj itt!
Arcán először meglepettséget láttam, de utána bólintott egyet. Megkönnyebbülve küldtem felé egy mosolyt, miközben bemászott mellém az ágyba. Meglepve érzékeltem, hogy jobb karjával átkarolja a vállamat, így fejem mellkasára került. Dobogó szíve nyugtatólag hat háborgó lelkemnek. Úgy éreztem, hogy amíg Ő itt van, addig én biztonságban vagyok. Homlokomra adott egy puszit, majd fülembe suttogta, hogy „Jó Éjszakát!”. Emlékeimből Joe zaklatott viselkedése ránt vissza a valóságba. A fiú levágja magát a mellettünk lévő székre, s arcát kezeibe temeti. Ijesztő az, ahogy vállai remegve tartják kezeit. Mintha sírna… Én és Nick aggódva indulunk el felé. Mi történhetett odabent? Ugye nem?
- Joe… - rakom vállára tenyeremet, s leguggolok elé. Elveszi arca elől kezeit, és könnyek folynak le arcáról.
- Azt mondta… azt mondta, hogy majdnem… - mondaná, de folyamatosan elcsuklik a hangja az elfojtott sírástól. Az ablakon át egyfolytában barátnőre pillant, aki kis ideig viszonozza a tekintetét.

*

- Kelly! – Rohanok barátnőm felé, és jó erősen megölelem. – Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – mondom ki azt, ami három hete nyomja a szívemet.
- Nem, ez nem igaz – mondja, mire elengedem, s ránézek.
- Mi?
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk – vélekedik Kelly, mire fejcsóválva tekintek rá.
- Dehogyis! Én tehetek mindenről – mondja Joe, s szegény fal bánja, mert hatalmasat csap rá.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? Én vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – mondja el monológját barátnőm, mire Kevin és Danielle egyöntetűen egyeznek bele, s Nick is bólint egyet. Ezután Joe-ra és rám veti barna szemeit. – Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt – szólal meg újra, hogy minket is rávegyen a felejtésre.
- Azért ne mindent – mondjuk egyszerre Nickkel, mire égszínkék szemeimet felé fordítom. Úristen, milyen aranyos, ahogy rám mosolyog.
- Jó, legyen – egyezik bele Joe.
- Akkor most nagyölelés! – kiált Kelly, és mindannyian megöleljük egymást. Én Nick és a lány mellé kerülök.
- És akkor a nagy peace and love-nak a tetejébe, bejelentenék valamit – hozakodok elő ötletemmel. Ezt még a szörnyűségek előtt szerveztem, hogy a fiúk is kitudjanak kapcsolódni egy kicsit, hiszen a karrierjük kezdete óta nem voltunk semmi nyugis helyen. Kijelentésem után, csupa kérdő tekintettel találom szemben magamat, ezért folytatom: - Nos, szerveztem egy négy napos kempingezést nekünk.
- Hű – mosolyog Kelly.
- Nem mondod? – kérdezi Nick és Joe, de Kevin csak felnyög. Mi baja lehet?
- De bizony – nevetek. – Beszéltem a dokival, aki azt mondta, hogy Kelly mostanában fog felkelni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk – mondom el ezt mind egy szuszra, s egy kis ferdítéssel. A kemping vezetővel úgy beszéltem meg, hogy nem tudjuk, mikor megyünk. Nem lelkesedett az ötletért, de egy kis kenőpénzzel mindent ellehet intézni.
- Nem kéne Kelly-nek pihennie előbb egy kicsit? – aggodalmaskodik Joe.
- Nem kell, megleszek, köszönöm.
- Biztos? – kérdezi meg Nick is.
- Persze, de most haza szeretnék menni – jelenti ki Kelly.
- Hova haza? Haza-haza, vagy hozzánk haza? – teszi fel a kérdést Joe.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba. Még szép, hogy hozzátok.

*

Ahogy hazaérünk, Nick tanácsát követően felmegyek én is pakolni. Bár négy napra megyünk, de mindig is el szoktam túlozni a ruhák mennyiségét. Még régebben – talán két évvel ezelőtt -, elmentünk a fiúkkal és Kelly-vel hegyet mászni. Akkor két nehéz táskával indultam el, s a vége azt lett, hogy a legkisebb bandatag hurcolta az egyiket. Emlékszem is, amint felértünk, egy puszival háláltam meg kedvességét. Szerelmes mosollyal az ajkaimon veszem ki szekrényem aljáról az üres bőröndöt, majd az ágyamra rakom le, s kinyitom. Legnagyobb meglepetésemre, egy képkeret fekszik a legalján. Kezeim közé veszem a kis tárgyat, és megfordítom. A kép, engem és Nicket ábrázolja tizenkét éves koromban. Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán. Nevetőgörcs jön rám az emléktől. Már ifjabb korában is szerette magát fényképezni, de lányos hisztimmel elértem, hogy rólunk is csináljon egy képet. Ő duzzogva megtette, amit kértem tőle, s Denise-t megkértem, hogy nyomtasson nekem belőle egy példányt. Emlékszem Nickkel egyszer nagyon összevesztünk, és ekkor vágtam be a képkeretet a szekrénybe. Aznap este nem tudtam aludni, mert nem volt a kezemben… Gondolataimat egy ajtó nyitódása és csukódása szakította meg, így a képet a hátam mögé dugom.
- Szia, Nick! – köszönök neki.
- Hello! – mondja egy mosollyal az arcán.
- Mit dugdosol? – Szóval észrevette…
- Semmit – tagadom le a nyilvánvalót, s a paplanom alá csúsztatom a képünket.
- Aha – mosolyog tovább. Ilyenkor olyan aranyos.
- Leülsz? – kínálom hellyel a Jonas fiút, köztem és a bőröndöm között. Mikor elfoglalja a helyét, felhúzott térdem a combjához ér.
- Látom még semmit sem csináltál. Talán segíthetek – Utal arra, hogy bőröndöm üresen tátong ágyam közepén.
- Nem kell, magamtól is meg tudom csinálni – mondom, miközben szekrényem felé indulok avval a szándékommal, hogy megmutassam: nem vagyok már kisgyerek. Ahogy visszafordulok egy halom ruhával a kezemben, az övében meglátom a képet. Arca egy megmagyarázhatatlan mosolyra van húzódva.
- Nick… én…
Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem kézen fog, s átrohanunk az ő szobájába. Fogalmam sincs, miért rángatott át, de amint benyúl éjjeliszekrénye legfelsőbb fiókjába, s előhúz onnan egy képet, megvilágosodom. Neki is megvan. Azt hittem, az a pillanat, csak nekem jelentett sokat, de ahogy most Nickre nézek, rájövök, talán többet érzünk egymás iránt, mint barátság. Jó, magamról idáig is tudtam, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de álmomban sem hittem volna, hogy ő is így érez. Egyre jobban közelebb kerülünk egymáshoz, s érzem, szívem hevesebben ver a megszokottnál. A tér és idő szinte megszűnik létezni számomra, csak gyönyörű arcát látom. Azt hiszem megtaláltam azt, ami egész életemben itt volt nekem, de mégsem. Őt.
- Gyertek le! – hallom Kelly hangját a távolból.
Lemondóan fordulok az ajtó felé. Nem látom Nick arcát, de biztos vagyok benne, hogy ő is csalódott. Lefelé menet ínycsiklandozó illatokat kezdek el érezni, mintha egy pékség kellős közepén állnék. A konyhában legnagyobb meglepetésemre hét tányér van elhelyezve az asztalon, amiken hatalmas palacsintahegyek várnak minket. Tátva maradt szájjal lépek be a helyiségbe, s megállok Joe mellett. Rávetek egy te-tudod-mi-folyik-itt? pillantást, de ő csak sejtelmesen mosolyog.
- Szóval, srácok én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekeveredtem az életetekbe a problémáimmal – kezdi Kelly. Furcsa érzés kerít a hatalmába, amit nem tudok hova tenni. – Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni sem állt szándékomban. – Könnyei útnak indulnak, én pedig megölelném, de ő folytatja. – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez-az ajándékom – mondja, majd a hatalmas palacsinta kavalkádra mutat.
- Wáó… - Danielle, csak ennyit tud mondani, majd a legközelebbi tányérról elvesz egy finomságot. Ez után mindenki odatülekedik az asztalhoz, s elvesz a különféle ízű nyalánkságokból egyet-egyet. Már a harmadik palacsintámat fogyasztom, mikor a mellettem ülő Nick fejére esik valami.
- Mi a…? – kérdezi, erre Joe és Kelly röhögésben törnek ki. Kissé felemelkedem helyemről, s a látványtól egy vigyor jelenik meg arcomon. Közelebb hajolok hozzá, és elkezdem a nyúlós darabokat kiszedegetni a hajából. Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem enyhe mentol-citrom kölnijének illatát.
- Tökéletes – jelentem ki, majd visszapattanok a helyemre. Nick tekintete engem pásztáz, s csokoládébarna szemei sakkban tartják az én égszínkékjeimet. Már éppen folytatni akarnánk a fent elkezdetteket.
- Khm – szólal meg Joe, s évvel tönkreteszi körülöttünk a varázslatot.
- Én megyek, és letusolok – mondja Kelly.
Ezek után mindenki megy a saját dolgára. Én történetesen fel a szobámba, hogy elkezdjem végre a pakolást. Úgy döntök – mivel nincs kedvem órákig pakolni -, most a legszükségesebb ruhadarabokat viszem el. Úgyis egy erdőben leszünk, oda meg nem kell kiöltözni, ugye? Először is a Nickkel közös képünket felrakom az éjjeliszekrényemre, majd a földre ledobott ruhákat hajtogatom össze, s helyezem bele bőröndömbe. Újabbakat veszek ki a szekrényemből, és azokat is a helyükre pakolom. Ez így megy sorra, míg elegendőnek tűnik. Átmegyek a fürdőszobába, hogy egy gyors fogmosást követően elteszem a fogkefémet is. Visszatérek szobámba, ahol a bőröndöm tetején egy kis lapocskát vélek felfedezni, ami tuti, hogy nem volt itt, mikor elhagytam a helyiséget. Széthajtogatom a lapot, amilyen szálkás, dőlt betűkkel írt, rövid üzenetet találok.

Ha van kedved, gyere át hozzám.
                                                                       Nick

Furcsa arckifejezéssel rakom le a papírkát, de gyomrom ugrál össze-vissza örömömben. Nem is várok tovább, hanem rögtön elindulok a folyosó végi helyiséghez, de útközben összetalálkozom Danivel.
- Hát te? – kérdezem döbbenten.
- Éppen Kelly-hez megyek. És te?
- Én is – vágom rá, majd benyitok a velünk szemközti szobába. – Szia. – Mondjuk Danielle-el, majd egyszerre öleljük meg az ágyban fekvő lányt.
- Szeretlek titeket, csajok – szólal meg hirtelen, mire mi elengedjük őt.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyogok a mellettem ülő lányra, mire ő csak legyint egyet. Remélem nem bántottam meg.
- Köszi – vigyorog rám Kelly.
- Na, jó… nekem sok volt ez a mai nap. Jó éjszakát nektek! – mondja Danielle, miközben megpuszil minket.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – mondom, de eszem egyfolytában Nick meghívásán gondolkodik.
Ahogy kilépek, meghallom Kevin horkolását, ami mosolyt csal az arcomra. Újra elindulok a sötét folyosón, de már nem találkozok senkivel sem. Óvatosan nyitok be a Jonas fiú hálójába, ahol ég a villany, de Nick már alszik. Odasomfordálok az ágyához, és betakarom őt, nehogy megfázzon. Egy puszit lehelek homlokára, majd a lámpát lekapcsolva elhagyom a szobát. Nem is sejtem, hogy a lakójának mosolyra húzódik szája, rólam álmodva.

*

Reggel álmosan és összekócolt hajjal kászálódom ki ágyamból, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Már éppen szitkozódni kezdenék, hogy foglalt, mikor Nick jön ki onnan. Hajából csöpög a víz az izompólójára. Azt hiszem menten elájulok. Ekkor ellép előlem, hogy birtokba vehessem a helyiséget, s megmenti a helyzetet is. Egy gyors zuhanyzás és hajszárítást követően, kilépek a folyosóra. Úgy döntök, hogy meglátogatom Kelly-t. Belépek, de azt hiszem rossz szobába, mert Joe félig göndör, félig egyenes fürtjeit pillantom meg. Mielőtt becsukhatnám az ajtót, Kelly pillant felém.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok. – Égő fejjel csukom be az ajtót. Úristen, ez űberciki volt! Lemegyek a konyhába, ahol Kevin, Danielle és Nick fogyasztják a reggelijüket. Én leülök a legközelebbi székre – Nick mellé -, és elkezdek meggylekvárt kenni az egyik szelet pirítósra. A jelen lévőknek rögtön feltűnik a zavarodottságom.
- Linda, mi történt veled? - kérdezi Dani.
- Azt hiszem… Kelly-nek és Joe-nak jó éjszakája volt – jelentem ki.
- Miért? – kérdezi meg Nick. Úgy látszik ő nem értette a célzást.
- Együtt aludtak vagy… - Nem tudom befejezni, mert megjelenik a két említett.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, egy ásítást követően.
- Semmiről – mondom gyorsan, aztán felállok az asztaltól. – Hm… ez finom volt. – Fordulok Danielle felé egy mosollyal az arcomon.
Elindulok felfelé, de még hallom Kelly hangját, ahogy rákérdez a dologra. Szerintem, tudja, miről beszélgettünk. Belépek szobámba, hogy újra leellenőrizzem azt, hogy megvan-e minden. Zokni, bugyi, melltartó rendben. Éppen a többi ruhadarabot kezdeném el leltározni, mikor kopogást hallok meg ajtóm felől. Egy könnyed jöhetsz kiáltással beengedem az illetőt. Kelly lépked be a helyiségbe.
- Szia – köszön, majd leül a zoknik kupaca mellé.
- Hello – mondom egy kínos mosoly kíséretében. – Mi járatban? – kérdezem, miközben Mickey egeres pólómat teszem le egy halomra.
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, s be kell látnom, hogy ilyenkor nagyon hasonlít a középső Jonas fiúra.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – kezdenék el védekezni, mire nevetni kezd. Most mi van?
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondja még mindig vigyorogva.
- Kösz… - mondom kissé sértetten. – De most mesélj – kérlelem, majd leülök mellé. – Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak?
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. – Arca, mintha a vörös kissé világosabb változatát öltené fel. – Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – Ezek után már haja tövéig olyan, mint egy paradicsom. – Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak. – Ekkor kitörik belőlem a nevetés, és csak nagy nehezen tudom abbahagyni. Azt hiszem, régóta nevettem ilyen jót.
Nemsokára el is indulunk a kempinghelyre. Közös megegyezés alapján két kocsival indultunk el, így én Kelly, Nick és Joe társaságában ültem be az autóba, Kevin és Danielle pedig külön indultak el. Amikor először megláttam Joe-t, újra előtört a nevetőgörcsöm, s csak kevéssel múlott, hogy bevalljam a nevetésem okát. Azt mondtam neki, hogy feláll az egyik hajszála. Rögtön megnézte magát a kocsi visszapillantó tükrében. Oh, édes Joe. Most az ablaküvegen keresztül nézem Los Angeles ismerős utcáit, miközben a rádióban Demi Lovato Here We Go Again slágere hatol a füleimbe. Mellettem Nick ül, aki szüntelenül dúdolgatja a dallamot. Annyira szeretem a hangját. Mintha egy földre szállt angyal énekelne. Nemsokára egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk Mystic Falls-ba. Izgatottság kezd úrrá lenni rajtam. Úgy érzem, hogy ez a négy nap hihetetlenül fantasztikus lesz.

*

Sietve kászálódok ki az autóból, hiszen megérkeztünk az erdőhöz, ahonnan gyalog kell mennünk. Mr. Heart örömködve fogad minket. Nem is csodálkozom rajta, mert két autón kívül, nem látok itt másikat, kivéve a miénket. Bevezet minket az erdő szélén álló faházikóba, ahol ad egy térképet, és megbeszéljük, hogy majd hazaindulás előtt fizetünk. Így hát csomagjainkat hurcolva indulunk el a rengeteg fa közé. Érdekes módon semelyikünk sem szólal meg, így csak az avar zörgése és néhány ág reccsenése zavarja meg a csendet. Furcsállom is, hiszen a madarak csicsergését sem hallom. Hirtelen egy kisebb pukkanást hallok magam mellett. Nick felé nézek, aki unottan fújja rágójából a buborékokat, majd pukkasztja ki őket.
- Ezt, hogy csinálod? – kérdezem meg tőle, hiszen én ezt nem bírom megcsinálni.
- Csak ki kell lapítanod a nyelveddel, és fújni, mint egy gyűrűt – mondja, majd előkapok egyet a zsebemből és gyorsan elkezdem rágni.
Ahogy tanácsolta, egy körszerűséget csinálok belőle és jó erősen megfújom. A várt eredmény elmarad, mert kirepül a számból egyenesen Joe kapucnijába. Nickkel nagy megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy visszatartsuk a röhögést. Azt hiszem, evvel nem próbálkozom meg egy darabig. Kevin letér az ösvényről, így arra következtetek, hogy megérkeztünk a táborhelyre. Nem is csodálkozom, mikor meglátok három sátrat.
- Azt hiszem, itt vagyunk – szólal meg Dani.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához rántja barátnőmet. Nickkel egymásra nézünk egy mosollyal az arcunkon. Szívem hevesen ver. Három éjszaka vele? Úgy gondolom, a sors is így akarja, hogy együtt legyünk.
- Üvegezés!! – rikkant fel Joe, engem halálra ijesztve. – Van pia is. – Kacsint egyet.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin, egy hatalmas vigyorral az arcán. Így hát körbeülünk a tábortűz helyére, s Joe pörget. Nick jön ki elsőnek.
- Mersz vagy felelsz? – jön a már megszokott kérdés megfordítva. Tipikus.
- Felelek - mondja az egyszerű választ.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – kérdezi Joe, mire Nick elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – válaszoljam, majd gyorsan pörget is, mégpedig Danielle-re.
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t – hangzik az utasítás. A lány meg is teszi.
Ezek után jobban beindul a játék. Már szédülök egy kicsit, mert megittam pár pohár Brandy-t. Jókedvünk azonban egyre csak fokozódik, míg meg nem kapom azt a feladatot, hogy csókoljam meg Joe-t. Szinte mászok a fiúhoz, aki csücsörítve tartja nekem a száját. Nevetve hajolok felé, s csak egy leheletnyi puszit adok neki. De rögtön, ahogy elengedem, ő húz vissza. Fogalmam sincs, miért csinálja. Először azt hittem, hogy a rágógumi miatt, de nem úgy tűnik. Már vagy fél perce harapdálja ajkaimat, mire le tudom vakarni magamról. Körbenézek, és látom, ahogy Kelly felpattan és berohan az egyik sátorba. Én utána mennék, de nem tudok. Lábaim nem engedelmeskednek nekem, s csak annyit érzékelek, hogy a világ forog körülöttem. Vajon mi történt? A sötétség édes madzaggal hívogat magához, aminek nem bírok ellenállni.

*

Arra eszmélek fel, hogy egy puha valamin fekszem, s semmire sem emlékszem, csak arra, hogy elkezdtünk üvegezni. Halk gitárszó üti meg füleimet, amitől hihetetlenül zúgni kezd a fejem. Feltápászkodom a földről, de jól bevágom a fejem a sátort tartó fába. A fájó testrészemet fogva lépek ki a szabadba, ahol Nicket látom meg az égő tűznél, gitárral a kezében. A dal, amit játszik, számomra ismeretlen, de lágy és lassú hangokból épül fel. Leülök mellé, s ő a pokrócot felém nyújtja, hogy bújjak be mellé. Ez az éjszaka kissé hűvös. Leteszi a gitárját, hogy jobban össze tudjunk bújni.
- Szépek a csillagok, nem? – hallom hangját, mire felnézek. Igaza van. Kicsik, de mégis millióan vannak. – Tudod, már rég el akartam mondani neked valamit.
- Igen? – kérdezem reménykedve, csillogó szemekkel.
- Segítség! – Halljuk meg Joe-t, majd kirohan a jobb oldali sátorból.
- Mi van? – kérdezem.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja, de ezután elájul. Mi ijedten nézünk össze Nickkel, majd a segítségére sietünk.


Szerintetek mi történt Kelly-vel? És, nagyon megbánthatta Joe avval, hogy Lindával olyan csókot váltott? Azt hiszem, nem kell nagy IQ ahhoz, hogy rájöjjetek, mit akarunk kihozni az egészből. Remélem ez a kis momentum nem veszi el a kedveteket a történet folytatásától sem. :)
Köszönöm, hogy elolvastad!
Jó Éjszakát!

Sziasztok, itt Kelly, aki nagyonnagyonnagyon szégyenli magát, amiért ilyen későn hozta nektek a részt:S
De remélem, hogy kárpótolni fog az, ami benne van :) (bár kicsit szomorú voltam, hogy a 4. részhez egyetlen egy komment sem érkezet...:( )
Jó szórakozást! 

5. fejezet – Én is szeretlek, Joseph


Mikor felkelek, mindenemet olyan súlyosnak, nehéznek érzem.  A kezemet, a lábaimat, de legfőképp a bal csuklómat…
Valaki szuszog mellettem, így nehezen, de arra fordítom a fejem.
Joe az ágyam melletti széken alszik, bal kezével az én jobbomat szorongatja.
- Istenem, nem halhat meg… - motyogja.
Óvatosan nézem őt. Tökéletes arcvonásait, profin bevasalt, hosszú haját, kissé szétnyitott ajkait, ádámcsutkáját. Aztán a tekintetem a lejjebb fut, a kezeire.
Egyikkel enyémet fogja, a másikban egy papírlapot tart, rajta valami hosszú szöveggel. Próbálom elolvasni, mit írt rá, de ekkor felriad.
- Kelly… - húzza el óvatosan a kezét, hátha nem veszem észre, és összegyűri a lapot, mert látja, hogy azt nézem.
- Joe, mióta vagy itt? – kérdezem.
- Mióta bent fekszel – válaszol.
- Jó, és az mióta van??
- Ööö… úgy 2-3 hete. Nagyjából végig aludtál, de volt, hogy felkeltél. Nem emlékszel semmire? – csodálkozik.
- Nem… - riadok meg. Ez rossz jel?
- Kár….
- Miért? – kérdezek rá azonnal.
- Megyek, szólok egy orvosnak – áll fel hirtelen, és kimegy. Fejemet a párnára ejtem.
Pár perc múlva egy fehér köpenyes hapsival az oldalán tér vissza a fiú.
- Hogy érzi magát? – nézi meg a pulzusomat a doki, Joe pedig feszülten figyeli az eseményeket.
- Uhh… olyan szétesettnek és elveszettnek, meg fáradtnak… - próbálom körülírni.
- Psziho… - kezdené, de máris a szavába vágok.
- Nincs szükségem dili dokira! Nem őrültem meg, nem akartam kinyírni magamat, érti?
- Mégis felvágta az ereit! Örüljön, hogy életben tudtuk tartani! Sőt… szó szerint a halálból hoztuk vissza. – közli velem az orvos.
Joe felnyög, és kisiet a szobából, miközben két karját a tarkója köré fonja.
- Micsoda?
- Igen – bólint – leállt a szíve a sok vérveszteség miatt, és órákig nem volt… közöttünk. Már azt hittük, nincs remény, de mégis… valami csoda történt – lelkendezik a doktor.
Kinézek az üvegablakon, ahol Joe-t látom. Arcát két tenyere mögé rejti, és a válla görcsösen remeg. Sír?
Hirtelen Linda és Nick lépnek mellé, a hátára teszik a kezüket, és ijedten kérdezgetik tőle, hogy mi történt. Mikor a fiú felemeli a fejét, valóban könnyes az arca. Próbál beszélni, de látom, hogy néha el-elakad a szava, és felém pislog. Elkapom a tekintetem, és a doktorra nézek, aki engem fürkész.
- Kezdem érteni, hogy miért tette azt, amit… - mondja.
- Hogy?
- Magának tetszik Mr. Jonas, igazam van? – kérdezi, de nem vár választ – Az úr végig maga mellett volt, haza sem ment, és csak néha evett. Imádkozott, írogatott, gitározott… de legfőképp magához beszélt, és magát figyelte. És mikor ön… úgymond elhunyt, ő volt az, aki teljesen elveszítette az önuralmát. A falat verte, sírt, üvöltött, ki akart ugrani az ablakon… és még sorolhatnám.
Elképedve hallgatom a szavait. De nem. Nekem NEM tetszik Joe. Ő a legjobb barátom. Nem lehetek belé szerelmes, mert ha ez tönkremegy, akkor minden tönkre megy. A banda, a barátságunk, minden.
- Nem, ez… nem – mondom.
- Maga tudja – adja meg magát az orvos – Mellesleg amit tudtunk, megtettünk. Felesleges ebben a szobában feküdnie, elzárva a világtól. Haza engedem, de nagyon vigyáznia kell a kötésre és a csuklójára! – figyelmeztet.
- Rendben, nagyon fogok – ígérem meg, és felülök az ágyban.
- A ruháit ott találja – mutat egy székre, és valóban ott van mindenem.
- Rendben. És… nem is tudom, mit mondjak… Megmentette az életem. Nagyon szépen köszönöm, hogy nem adta fel… - hálálkodom könnyes szemekkel. Most amúgy én egy élőhalott vagyok?
- Ez a munkám. És amúgy ezért szép ez a szakma – mosolyog rám kedvesen és megértően.
- Uram.. ne haragudjon meg, de.. megölelhetem? – kérdezem, mire nevetve bólint egyet.
Szorosan magamhoz ölelem őt, aki megmentett.
- Köszönöm. Most sokkal jobban érzem magam – engedem el pár pillanattal később.
- Rendben, akkor… Épüljön fel. Viszlát! – megy ki mosolyogva, én pedig leengedem a redőnyt, hogy fel tudjak öltözni.
5 perc múlva már saját ruháimban lépek ki a kórteremből, mire a többiek elnéznek.
- Kelly! – rohan hozzám Linda, és szorongatni kezd. Mármint ölelgetni.
- Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – fakad sírva, mire lehunyom a szemem, és visszaölelem.
- Nem, ez nem igaz.
- Mi? – néz rám
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk… - ismerem be.
- Dehogy is! Én tehetek mindenről – fakad ki Joe idegesen, és megint rácsap a falra, mire Nick szigorúan pillant bátyjára.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? ÉN vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Oké – jelenti ki Daniellle és Kevin egyszerre hirtelen. Nick is bólint.
Lindára és Joe-ra nézek.
- Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt.
- Azért ne mindent… - mondja egyszerre barátnőm és Nick, majd alig észrevehetően összenéznek.
Miről maradtam le, bocsika?
- Jó, legyen – egyezik bele Joe is.
- Akkor most nagyölelés – mondom, és mindannyian egy nagy körbe állunk, és átkaroljuk egymás vállát.
- És akkor ennek a nagy peace and love-nak a tetejébe bejelentenék valamit – mondja izgatottan Lindz, mire kérdőn ránézünk.
- Nos, szerveztem egy… - vesz elő egy szórólapot – Egy 4 napos kempingezést nekünk!
- Hűű – mosolygok.
- Nem mondod? – reagálnak az ifjabb Jonas fiúk, az idősebbik viszont csak felnyög.
- De bizony – nevet Linda – Beszéltem a dokival, aki mondta, hogy Kelly valamikor most fog felébredni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk.
- Nem kéne Kellynek pihennie előbb egy kicsit? – veti fel Joe aggódva.
- Nem kell, megleszek, köszönöm – mosolygok rá, de már nem ugyan az a srác a szememben, mint 3 héttel korábbam.
- Biztos? – kérdezi Nick is, mire csak bólintok egyet, megnyugtatás képen.
- Persze, de most haza szeretnék menni.
- Hova haza? Haza haza, vagy hozzánk haza? – kérdezi Joe, óvatos mosollyal.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba – lökök rajta egy kicsit, nevetve – Még szép, hogy hozzátok.
Mivel a srácok két autóval jöttek be a kórházba, könnyű szerrel és kényelmesen utazunk, bár csak alig negyed órát, mert a Jonas tesók háza közel van szinte minden fontos épülethez.
- Hjajj, de jó végre itthon – sóhajtok fel, mikor ledőlök a kanapéra.
- Ja. Úgy, hogy senki sem veszekszik – jegyzi meg Danielle mosolyogva.
- Az – helyeselek, és felállok.
- Kellyyyyy – ölel meg Joe hátulról hirtelen.
- Mi van? – kérdezem, és karjaira teszem a kezeimet.
- Soha ne csinálj ilyet többet! Tudod, hogy megijedtem?! – nyöszörgi a fülembe – Amikor… be kellett törnöm az ajtót, mert bezártad… annyira remegtem már előre, hogy mit fogok látni. És amikor megláttalak abban a vértócsában feküdni… el nem tudod képzelni, mit éreztem. Ott fakadtam sírva… Azt hittem, hogy örökre elveszítelek. Pedig Kelly! Akár veszekszünk, akár nem, én akkor is szeretlek! – suttogja remegő hangon, én pedig meghatódva hallgatom, amit mondd.
- Én is szeretlek, Joseph – hunyom le könnyes szemeimet, és megszorítom a kezét, mire az ő ölelése is mintha szorosabbá válna.
Veszek egy mély levegőt, és kinyitom a szemem, majd óvatosan körbenézek. Linda ekkor elkapja rólunk a tekintetét, és pár lépéssel odébb somfordál.
- Na srácok, ha holnap el akarunk indulni, nem ártana összecuccolni – mondja Nick, mire mindenki elindul felfelé, rajtam és Joe-n kívül. Az órára nézek, ami este fél kilencet jelez.
- Megyünk? – kérdezi, most már hangosan.
- Hová?
- Hát pakolni – mondja, mintha egyértelmű lenne.
- Ööö… - tétovázom, mert meg akartam lepni őket valami „Ne haragudjatok, hogy felvágtam az ereimet!” ajándékkal.
- Ezen mit gondolkodsz? – nevet fel, majd elenged.
- Menj csak, nekem még van egy kis dolgom.
- Ha bemersz menni a fürdőszobába… - komorodik el – Ne tudd meg, milyen balhét fogok csinálni.
- Oké, nyugi. Nem akarok bemenni a fürdőszobába – mosolygok – De ha az megnyugtat, vidd fel a pengéket.
Erre se szó, se beszéd beviharzik a fürdőbe, és egy halom borotvával a kezében tér vissza. Nevetve lökök rajta egyet, hogy menjen már pakolni.
Nevetve megy fel a lépcsőn, én pedig gondolkodni kezdek, hogy mivel lepjem meg őket.
- Ahh, megvan! – csettintek, és a konyhába veszem az irányt, remélve, hogy minden szükséges hozzávalót megtalálok.
- Tojás, tej… - kotorászom a hűtőben.
- Mit csinálsz? – hallom Dani meghökkent hangját, mire ártatlanul kinézek a hűtő mögül.
- Csak… éhes vagyok. Nem pakolsz? –kérdezek vissza.
- De, csak… szomjas voltam – mér végig gyanakodva, és iszik egy pohár kólát.
- Jó étvágyat – megy fel.
- Köcce… - kotorászok tovább, és megtalálok mindent, ami kell kb. negyven darab palacsintához.
Dúdolgatva veszem elő a szükséges edényeket, és megcsinálom a tésztát, majd előveszem a palacsintasütőt, és bekapcsolom a rádiót.
- És akkor most jöjjön a Jonas tesók slágere – mondja be a hapsi, és felcsendül a Still In Love With You. Dobogni kezdem a ritmust, és beöntöm az első adagot az edénybe. Jókedvűen feldobálom párszor, majd már kezdem is a másodikat, aztán a harmadikat, és így tovább.
- Hmm, micsoda illatok! – szólal meg Joe, és mosolyogva mellém sétál.
- Meglepinek szántam… - sóhajtom. Erre a fiú gyorsan felszalad, majd már pillanat múlva visszajön.
- Én is csinálhatok? – kérdezi aranyos hangon, mire a kezébe nyomom palacsintasütőt, és hátrébb lépek, hogy figyeljen, mit csinál.
Amikor feldobja a palacsintát, úgy tűnik, kicsit túl erősen lendített. A tészta ugyanis fent ragadt a plafonon. A hasamat fogva nevetek a bénaságán, mire rám nyújtja a nyelvét, és várakozva figyeli a plafonra tapadt palacsintát.
- Oké, oké. Tudod mit? – veszem ki a kezéből az edényt – Ezt majd én csinálom, te vegyél elő lekvárt, kakaót, Nutellát, túrót és tejfölt.
- Igenis, Szakácsnő! – tiszteleg, majd eltűnik a spájzban.
Még mindig a fiún mosolyogva dobálgatom a tésztákat, és a tányéron egyre csak nő a palacsinták száma. De Joe még mindig sehol.
- Joe, mi a fenét csinálsz már? – megyek be utána, és azt látom, hogy a chipset eszi titokban. Mikor meglát, eldugja a zacskót a háta mögé.
- Joe, kérem – mondom, és felé nyújtom a kezem.
- Mit? – csodálkozik.
- Nem vagyok hülye – közlöm vele, mire megadón előhúzza a zacsit, és a kezembe adja.
- Nyomás ki innen, még mielőtt csokit is találsz – nevetek, és belemarkolok a chipsbe.
- Hát tudod… - húz elő egy üres csokoládépapírt is.
- Joeee… - kapom ki a kezéből – Megettél egy egész tábla csokit?!
- Nem – jelenti ki, de szemében mosoly bujkál.
- Tünés! – mutatok ki nevetve. Lehajtott fejjel kikullog, én pedig követem, és megeszem a maradék chipset, majd visszamegyek a lekvárokért (erdei gyümölcsös, epres, barackos, szilvás), a kakaóport, porcukrot, Nutellát, majd a hűtőből még túrót és tejfölt. Lepakolom ezeket a pultra, majd ismét hozzálátok a palacsintagyártáshoz. Eléggé belemerülök, már szinte gépiesek a mozdulataim, mikor hirtelen valami rám esik. Felsikítok, Joe pedig leesik a székről, úgy röhög.
A palacsintából esett rám egy darab, a plafonról.
- Ó, igen? – nézek összehúzott szemekkel Joe-ra, majd hozzá vágok egy égett darabot. Ő visszadobja, és így kezdődik el a palacsintacsata. Fél órán keresztül ugyan annak az égett palinak a darabjaival dobálózunk, és nevetve futunk és bujkálunk egymás elől.
- Na jó, Joe. Elég – mondom, mikor leverünk egy üvegpoharat, ami hatalmas csörömpöléssel darabjaira törik szét. Elkezdem összeszedni a palacsintadarabokat a földről, és kidobom az üvegszilánkokat a kukába, majd fel is söprök, hogy senki ne lépjen bele. Joe az asztalnál ülve, némán nézi végig a mozdulatsort.
Ismét a tűzhelynél állok, és megcsinálom az utolsó darab palacsintát, a negyvenkettediket, majd hozzálátok a töltelékek elkészítéséhez.
Minden féle ízű palacsintából hat darabot készítek, hogy mindenkinek jusson egy. Külön tányérokra helyezem őket, hogy meg lehessen különböztetni a fajtákat.
- Gyertek le! – kiabálok fel, mire Kevin feje jelenik meg a lépcső tetején.
- Mi ez a finom illatáradat? – kérdezi, és a két kezét összedörzsölve siet le a lépcsőn.
Mikor mindenki leér, elkezdek dumálni.
- Szóval srácok. Én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekevertem az életetekbe a problémáimmal… Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni magamat sem állt szándékomban – fakadok sírva, és a pultra támaszkodom – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez az ajándékom… - mutatok látatlanban a 7 tányér palacsinta felé.
- Wáó… - mondja Danielle, és elvesz egy kakaósat. Mind jóízűen lakmároznak a különböző ízesítésű palacsintákból, én pedig megnyugodok, és beszélgetni kezdünk.
Ám hirtelen ráesik valami Nickre.
- Mi a…? – kérdezi, mire én és Joe azonnal röhögni kezdünk. A plafonra ragadt palacsinta.
Szegénynek teljesen beleragadtak a darabkák a hajába, amit Linda segít neki kiszedni. Arcuk feltűnően közel van egymáshoz.
- Tökéletes… - mondja Lindz, mikor végez, Nick pedig mélyen a lány szemébe néz. Hoppá!
- Khm… - Joe megint szívtelen, és megtöri a romantikus mozdulatsort.
- Én megyek, és letusolok… - mondom, majd felmegyek törölközőért és a pizsamámért, ami egy top és egy nagyon rövid nadrág.
Átmegyek a fürdőbe, és bezárom az ajtót, majd leveszem a fáslit a kezemről. A csuklómon egy hatalmas, mély vágás ékeskedik. Fájdalmas arccal húzom végig rajta a kezemet, majd beállok a zuhany alá, és folyatom magamra a kellemesen meleg vizet. Jó sok tusfürdőt nyomok a tenyerembe, hisz már nem is tudom, hány hete nem zuhanyoztam, mert a kórházban feküdtem. A hajamat is megmosom, mert tincseim zsírosan omlottak vállaimra. Teljesen megújulva lépek ki a zuhanykabinból, és megmosom a fogamat, mert már nem tervezek enni, majd felöltözöm a pizsamámba.
Visszamegyek a szobámba, és elnyúlok az ágyamon, vizes hajjal.
- Jó éjszakát – jön be Nick, és puszit nyom a homlokomra.
- Neked is. Szeretlek, Nick – mosolygok.
- Én is. Sziaszia – megy ki.
Jókedvűen fekszem és gondolkodom.
Itthon vagyok, és holnap kempingezni megyek a barátaimmal. Nekem ez az életem, ezt szánta az Úr. Én ezt érdemlem. Hogy velük éljek, ők legyenek az életem.
Gondolatmenetemet a két lány szakítja meg, akik szintén pizsamában leülnek két oldalamra.
- Sziaa – ölelnek meg egyszerre, és így ülünk ott percekig, némán.
- Szeretlek titeket, csajok – suttogom később, mire elengednek.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyog barátnőnkre, aki helyeslően bólogat, majd legyint egyet Linda kijelentésére.
- Köszi – vigyorgok jólesően.
- na jó, nekem sok volt ez a mai nap… jó éjszakát nektek – áll fel Danielle, majd mindkettőnket megpuszil, és kimegy.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – néz az órámra Lindz, és megöleljük egymást.
- Jól van. Álmodj szépket – Nickkel, teszem hozzá magamban, majd mosolyogva intek neki, mikor kimegy. Odakintről horkolást hallok, így rájövök, hogy Kevinünk már az édesek álmát alussza valamelyik szobában.
Én is lekapcsolom már a lámpámat, és épp lehunyom a szemem, mikor rezegni kezd a telefonom. Fáradtan érte nyúlok, de csak leverem az éjjeliszekrényről. Sóhajtva ülök fel, lelököm magamról a pokrócot, és felveszem a készüléket a földről. Egy bejövő üzenetről tájékoztat. Megnyitom az SMS-t.
„Ölelés? 
Joe”
Csodálkozva és értetlenül olvasom át többször a rövid üzenetet, majd felállok, és a készülékkel a kezemben megyek végig a sötét folyosón, egészen Joe szobájáig. Benyitok.
A fiú az ágyán ül, és izgatottan lesi modern telefonja kijelzőjét. Mikor nyílik az ajtó, felnéz, és mosolyogva tekint rám.
- Ezt nem értem… - mutatom neki az üzenetet.
- Gyere ide – kéri, mire mellé sétálok. Egy szó nélkül magához húz, és szorít, ahogy csak tud. Viszonzom az ölelését.
Ja, hogy így értette?
- Üdv itthon, Katie – suttogja a fülembe, mire megfagy az ereimben a vér.
- Hogy mi?
- Katherine Kelly Dyle. Miért nem mondtad még soha? – tol el magától, és kérdőn nézi szemeimet.
- Joe, ne haragudj, csak… utálom a teljes nevem – sóhajtom kellemetlenül, és leülök mellé az ágyra. Erre arrébb csusszan, hogy be tudjak takarózni, mert nyitva van az ablak, és árad be a tavaszi, hűvös levegő.
- Mert? Tiszta szééép – mosolyog rám, és lök rajtam egy kicsit.
- Nem, Joe, nem szép. Olyan hülyén hivatalos – nyögöm, és a vállára dőlök.
- Te vagy a hülye – közli velem megnyugtatóan.
- Höh, köszi – nevetek fel, mire átkarol.
- Összepakoltál? – kérdezi tőlem, témát váltva.
- Basszus, még nem… - fejelem le az ágytámlát – Aú.
- Vigyázz – nevet, és lehajtja a fejét.
- Jól van, vigyázok – csukom be a szemem, és érzem, hogy lassan elalszom…

4. fejezet: Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele!

Hellósztok Bloglakók! :)
Ismét itt a rész, az én tollamból, ami igencsak nem boldog, mint az előző.
A következő rész fogalmam sincs, hogy mikor jön, mert Kelly elment nyaralni, így nem tudom, mikor rakja fel. =/

Köszönjük szépen az előzőhöz a kommentet. ^^

Jó Olvasást!


Hirtelen dühöt és szomorúságot kezdek el érezni. Kelly a legjobb barátnőm, de még sem tájékoztatott arról, hogy sikerült Joe-val összejönnie. Én mindent elmondok neki. Ő pedig… áh, mindegy. Csalódtam benne és kész. Mi lett volna, ha nem jövünk fel Nickkel? Örökre elhallgatja, vagy mi? Hirtelen leválnak egymásról, majd Kelly döbbent tekintetét veti rám.
- Jézusom! – mondja, és ledől a kanapéra. Annyira zavarban van, hogy arcát a kezei közé veti. Joe, csak sóhajt egyet. Bocsi, hogy élek, komolyan! Majd legközelebb rakjatok ki egy „Ne zavarj” táblát.
- Kelly… szólalok meg, bár magam sem tudom, miért.
- Nem történt semmi – Ezt semminek nevezed? – Ez egy hülye… félreértés. Joe cukkolt – mondja védekezésképpen. Persze, én meg az angol királynő vagyok.
- Én cukkoltalak? – kapja fel a vizet a fiú. – Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt. Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – Most jól odamondta Kelly-nek, amin csodálkozom is.
- Joe – kezdi Nick, de végül elhallgat.
- Kelly, hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok? Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… - török ki, de hangom megakad. – nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem? Na, szép…
Hirtelen felindultságomban az emeleti szobát veszem menedékhelyül. Amint belépek a helyiségbe, kulcsra zárom az ajtót. Nem vagyok kíváncsi senkire, legfőképp őrá. Ledobom testemet az ágyra, s könnyeimnek utat engedek, bár magam sem értem, hogy mi okból sírok. Talán a csalódottság, de lehet a düh miatt is. Soha nem éreztem ilyet Kelly iránt, mint most. Nem akarom látni őt. Emlékszem, mikor elmondtam neki, hogy tetszik Nick. Ő figyelmesen végighallgatott engem, ami, akkor nagyon jól esett. Ezért sem értem, hogy miért hallgatta el előlem ezt az információt. Egy kopogás üti meg a fülemet, de nem válaszolok. Gőzöm sincs, hogy ki lehet az, de ebben a pillanatban fütyülök rá.

- Linda, légyszi engedj be, itt Nick – hallom dallamos hangját. Miért nehezíti meg a dolgom?
- Menj el, kérlek! – válaszolom, de nem tágít.
- Addig itt fogok állni, míg be nem engedsz!
- Akkor maradj ott – mondom inkább csak magamnak, de végül sóhajtva felállok, és elforgatom a kulcsot a zárban.
Amint meghallja az ajtó nyitásának műveletét, rögtön lenyomja a kilincset. Aggódó tekintettel méri fel, hogy tettem-e valami kárt magamban, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy nem, csak megölel. Megdöbbenve, de mégis jólesően bújok karjai közé. Amint arcomat mellkasához szorítom, könnyeim újra útnak erednek. Ő egy szót sem szól, viszont hátamat simogatja, ami rázkódik a sírástól. Ma már másodszorra sírom el magam előtte. Vajon mit gondolhat? A könnyeim kezdenek elapadni, mire kibújok biztonságot nyújtó öleléséből. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Talán begolyóznék…
- Kérsz valamit inni? – kérdezi hirtelen, mire gondolataimból visszatérek arra a világra.
- Igen – válaszolom, majd elmegy. Gyorsan vissza is tér két bögre kakaóval. Egy halvány mosoly kíséretében elveszem azt, amelyiket felém nyújtja.
- Köszönöm – mondom. – Hmm, ez írtóra finom. Hogy csináltad? – kérdezem, mert tényleg nagyon ízlik.
- Ha elárulnám, akkor meg kéne, hogy öljelek – mondja komoly arccal, mire elnevetjük magunkat.
- Tényleg? Akkor tedd meg – folytatom a játékunkat, de ő elkomorodik. Vajon valami rosszat mondtam?
- Linda, ne mondj ilyet. Tudom, hogy most haragszol Kelly-re, de vannak mások is, akik szeretnek téged – mondja, én pedig a gondolataimba merülök, ismét.
Hogy érthette ezt? Vajon magára gondolt? Áh, persze… hogy is gondolhatok ilyet? Ő biztos, hogy csak barátként tekint rám, de mégis… jó lenne, ha most nem lenne igazam. Visszarakom az üres bögrét a tálcára, majd elnyúlok az ágyon. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután. Annyira szeretném, ha ez a pár óra, csak úgy kitörlődne az emlékezetemből. Tekintetemet az éjjeliszekrényen pihenő órára vetem, s megrökönyödve látom, hogy pontosan éjfélnél álnak a mutatók. Ennyire elszaladt volna az idő? Végül Nick is mellém telepedik, ami jól esik. Egy hirtelen mozdulattal felsőtestemet felemeli, majd arcomat mellkasára fekteti. Én mélyet szívok citrom-menta illatú parfümjéből, és úgy teszek, mintha aludnék, hátha elhiszi. Derekam köré fonja karjait, s énekelni kezd egy ismerős dallamot. They come and go, but they don’t know, that you are my beautiful…
Reggel kialvatlanul és nyűgösen nyitom ki szemeimet. Azt veszem észre, hogy fejem fel-le mozog, amit nem értek. Amint Nick arcára nézek, rögtön beugrik a tegnap éjszaka. Szemei le vannak csukódva, s ajkai résnyire nyitva vannak, amiken veszi be a levegőt. Még egy picit nézem angyaléval vetekedő alakját, majd lemegyek a konyhába, ahol Danielle és Joe tartózkodik.
- Jó Reggelt! – mondom a lánynak, de a fiút szóra se méltatom.
- Neked is – mondják egyszerre, de Joe kissé hidegen teszi ezt.
- Figyeljetek, nem beszélnétek ezt meg? – kérdezi Dani, mire csak a fejemet rázom. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára.
- Ha Miss. Tökéletes nem hallgat meg, akkor nincs mit mondanom.
- Joe, ne légy már ilyen! – szól rá Danielle, de engem egy cseppet sem érdekel már.
Szó nélkül egy bögrébe kávét és édesítőszert rakok, majd újra a szoba felé veszem az irányt. Nick még mindig alszik, így csak lerakom a bögrét az éjjeliszekrényemre, és felveszem a tegnap otthagyott tálcát. Remélem, hogy Joe már elhagyta a konyhát, de amint belépek, újra szembetalálom magam vele. Ilyen nincs… Berakom a piszkos edényeket a mosogatóba, és veszek Dani különleges, zöldséges rántottájából. Ez a csaj istenien főz. Nem tudom, hogyan csinálja, de meg kell tanítania engem is. Leülök az asztalhoz, ahova időközben Joe és odakeveredett.
- Linda én… - nem tudja befejezni, mert a szavába vágok.
- Joseph, örülök, hogy jártok, tényleg. De kérlek szépen, engem hagyjatok békén egy időre – mondom el monológomat.
- Nem járunk… még magunk sem tudjuk, hogy mit érez a másik – mondja, mire felkapom a fejemet.
- Tényleg? – kérdezem meg végül.
- Igen…
- Hol van most? – teszem fel következő kérdésem.
- Azt hiszem a fürdőbe ment – mondja félvállról. Én rögtön odamegyek, hogy minél előbb bocsánatot kérhessek barátnőmtől.
- Kelly, figyelj… Joe elmondta, hogy nem jártok… Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – mondom izgatottan. Alig várom, hogy kinyissa az ajtót.
- Nem – hallom sírástól csukladozó hangját. Értetlenül bámulom a zárt ajtót, míg Nick meg nem szólal mellettem, amivel rettentően megijeszt. Mikor került ide?
- Kelly, mit csinálsz odabent?
- Menjetek el innen! – halljuk a kétségbeesett választ. Ez megrémít engem.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - Nick kezd kijönni a sodrából.
- Tűnjetek már el! – Az erőtlen hang kicsit sem vall barátnőmre.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – kiálltja be Joe is. Remegve várom az újabb fejleményeket. Fogalmam sincs, hogy miért, de rosszul vagyok. Úgy érzem, hánynom kell.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Joe idegességében rácsap egy jó nagyot az említett tárgyra. Ezután egy sikoltást és egy hatalmas csapódást lehet hallani a helyiségből. Erre a hangra Dani és Kevin is idejönnek, majd Joe betöri az ajtót. Amit ekkor látok, sosem fogom elfelejteni. Kelly alatt hatalmas vértócsa festi be testét vérrel, ami bal csuklójából folyik a földre. Hatalmasat sikítok, de nem csak én, ha nem Danielle is. Szememből patakokban folynak le könnyeim, majd hirtelen két kar vesz fel lábaimról, s eltávolít vérző barátnőm mellől. Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele! Ha nem mondok neki olyanokat este, akkor… akkor nem próbálja meg megölni magát. Azt hiszem sokkot kaphattam. Nem érzékelek semmit a környezetemből, csak azt, hogy rázkódó testemet egy puha dologra fektetik. Szépen lassan a világ elsötétül, aminek most az egyszer örülök.
Újra eszméletemnél lehetek, hiszen Nick aggódó tekintetével találom szemben magamat. A fiú itt térdel mellettem, s ujjainkat összekulcsolva figyeli minden mozdulatomat. Mikor meglátja, hogy felébredtem, egy halvány mosolyt küld felém. Hirtelen felülök, s figyelmemet a fürdőszoba felé fordítom, de az ajtaja zárva van.
- Hol van? – kérdezem.
- Kórházban, de azt mondták, hogy fel fog épülni – jelenti be, mire én felsóhajtok.
- Nick… én féltem. Nem akarom elveszíteni – mondom el aggodalmam, és ő karjai közé zár.
- Nem lesz semmi baj. – Amint kimondja, a csengő fülsüketítő ricsajjal töri meg a körénk telepedett csöndet. Nick feláll, és az ajtó felé indul. A vendégünk nem más, mint Richard Miller, a bátyám. Hitetlenkedve nézek rá, hiszen ő Londonban maradt a többiekkel.
- Szia! – mondom, és a karjai közé omlok.
- Hello! – mondja szűkszavúan, mire felnézek arcára. Barna szemei vörösen, karikásan és szomorúan tekintenek le rám. Mindig mosolygó ajkai, most lekonyultan, s kiszáradva mutatják magukat a világnak. Valami itt nincs rendben!
- Mi történt? – térek rögtön a tárgyra.
- A nagyi… a nagyi meghalt – mondja könnyes szemekkel. A vér is megáll az ereimben. Hogy mit mondott?
- Ne… nem az… az nem lehet – mondom akadozó, sírós hangon.
- De… holnap temetjük.
Innentől kezdve se nem hallok, se nem látok a könnyeimtől. Lerogyok a földre, s zokogom, mint egy ötéves, aki nem kapja meg a hőn áhított ajándékát. Hogy lehet ez? Először Kelly, most meg nagymama? Miért, Istenem, miért?

Sziasztok:) Itt ismét Kelly, jövök a harmadik résszel;) Előre szólok, hogy a vége elég depressziós lett, szóval csak óvatosan..:) Jó olvasást^^ 





3. fejezet –  Joe ül az asztalnál, fejét a kezeire hajtja, s békésen alszik



Idegesen rohanok a közeli játszótérre, s az egyik hintába vetem magam. Ilyen nincs. Az egész ház hallott mindent. Mindenki.
Kezdem úgy érezni, hogy összeomlok. Mikor megismertük a fiúkat, természetesen valamelyiknek tetszenie kellett, és ez Joe volt. De sikerült egy „védőpajzsot” húznom magam köré, s csak barátként tekinteni rá. Sokszor csináltam már ezt. De most, hogy Joe nem biztos abban, hogy nem járunk, úgy érzem, a védelmem összetört, és védtelen vagyok.
Velem szemben a tenger nyugodtan hullámzik, a vizet narancssárgára festi a vízszinthez egyre közeledő, lemenő Napkorong.
Joe azóta ilyen furcsa, mióta a srácok hazajöttek a Canadai turnéjukról. Folyton keresztbe tesz nekem valamit. Múlt héten például direkt rám nyitott, mikor zuhanyoztam. Szóltam mindenkinek, hogy bemegyek, és ez ne forduljon elő, erre ő bejött. És nem zavartatta magát, ott mászkált egy kicsit, megnézte a haját a tükörben, s aztán kiment.
Aztán tegnap…. tegnap telibe öntött kólával, bár állította, hogy véletlen baleset volt. Bár szerintem az nem véletlen, ha állsz valaki mellett, és egyszer csak a pólójába öntöd a kóládat. Aztán odajött egy szivaccsal, és le akarta törölni a foltot. És én annyira tudtam, hogy erre megy ki a játék!
Most meg beleugrik velem a medencébe, és én akár meg is fulladhattam volna. Komolyan, nem értem ezt az egészet.
- Kelly, ne haragudj – szólal meg mögöttem Joe, s hangja bűnbánó.
- Joe, tegnap is ezt mondtad. Ja, meg múlt héten is. Többször! – állok fel, s felé fordulok. Karjaimat összefonom, hogy testbeszédem is zárkózottságot mutasson.
– Miről beszélsz? – kérdezi csodálkozva.
- Miről beszélek? Miről beszélek?! Joe, rám nyitottál, mikor zuhanyoztam! Felkeltettél hajnali háromkor, hogy éhes vagy, és csináljak neked szendvicset!! Beleöntötted a pólómba a kóládat! Bele!!! Beugrottál velem a medencébe, és nem is gondolkodtál! Akár ott is maradhattam volna a víz alján, levegő nélkül! Nem fogod fel ezeket a dolgokat? Joe, nem tűnt fel, hogy mostanában mindig ilyeneket csinálsz? Hogy folyton engem…ugráltatsz, idegesítesz, nekem teszel keresztbe? Komolyan nem? – kérdezem tőle, s egyes helyeken eléggé felemelem a hangom.
- De… - hajtja le a fejét, s úgy néz ki, mintha az anyja szidná le, és nem én.
- Joe, én már nem tudom, hogy mi van. Teljesen…megváltoztál, vagy hogy mondjam.
- Nem…nem… - suttogja. Összevont szemöldökkel figyelek rá.
- Nem változtam meg, Kelly. Csak… szerettem volna közelebb kerülni hozzád – ismeri be.
Meghökkenve bámulok rá, majd inkább hátat fordítok neki. Nézem a lenyugvó napot, amelynek egy része már eltűnt a vízben, s gondolkodom.
Szeretett volna közelebb kerülni hozzám. Hát, az jó. De a technikája meglehetősen béna volt.
- És szerinted ezt így kell? – fordulok ismét felé hirtelen.
– Hát…
- Joe, szerinted így kell bárkihez is közeledni? Hogy folyton cseszteted? Hát dolgozz ki egy új tervet, mert nálam ez nem jön be! – hagyom faképnél, s visszaigyekszem a házba.
A konyhában találok egy üveg bort kinyitva. Biztos Kevinék ittak.
Gondolkodás nélkül meghúzom az üveget, hisz nekem sok volt ez a mai nap. Finom bor, meg kell hagyni. Annyit hallok, hogy csukódik a stúdió ajtaja. Már épp elindulnék, hogy megnézzem, mi volt az, de Joe megint megszólal mögöttem. Nem fordulok felé.
- Mit csinálnál, ha megcsókolnálak? – kérdezi, mire nekem akaratlanul is dübörögni kezd a szívem.
- Fogadok, hogy nem csó… - fordulok felé, de ekkor ő már ott áll közvetlenül előttem, s letámad.
Hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak, de végül ellököm magamtól.
- Joe, te megőrültél? – háborodok fel. Szórakozottan bámul rám.
- Én fogadnék inkább, hogy te nem csókolnál vissza – mondja, mire felvonom a szemöldököm.
- Csak nehogy elveszítsd… - válaszolok, s most rajtam a sor, hogy megcsókoljam.
Arra számítok, hogy eltol magától, de nem teszi meg. Hanem viszonozza a gesztus.
Teljesen zavarba jövök. Oké, tetszik Joe, de mi ez a hirtelen változás? 3 hete ő volt a legjobb barátom, folyton szívattuk egymást, mindig viccelődtünk, de ennyi. És most? Most itt csókolózunk a nappaliban, és szerintem ez így nincs rendjén.
Hirtelen úgy érzem, valaki figyel, így megint én húzódom el hamarabb a fiútól.
Körbefordulok, s ismét megdermedek.
Nick és Lindz hatalmas szemekkel bámulnak minket.
- Jézusom… - vetem le magam a kanapéra, s zavaromban arcomat kezeim mögé rejtem előlük.
Hallom, ahogyan Joe sóhajt egyet. Ilyen nincs. Egész testem remeg, bár nem tudom, miért.
- Kelly… - hallom Linda hangját, s erre belekezdek a magyarázkodásba.
- Nem történt semmi. Ez egy hülye… félre értés. Joe cukkolt – fogom rá az egészet.
- Én cukkoltalak?! Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt! Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – kel ki magából, s ezekkel a szavaival eléggé megbánt.
- Joe… - lepődik meg Nick, de el is hallgat. Gondolom Joe leintette.
- Kelly… hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok?! – akad ki Lindz, mire meglepődve felnézek rá – Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem?! Na szép…
Ezzel elrohan, fel az emeletre, majd egy ajtócsapódást hallok. Kínos csend ölel körbe minket.
- MI van köztetek? – kérdezi végül Nick, idegesen csengő hangon.
- Nem tudom – motyogjuk egyszerre a fiúval.
- Pedig jó lenne tisztázni – megy el Nick is, feltételezem, Linda után.
Rosszul érzem magam, amiért azt feltételezi rólam, hogy nem mondok el neki mindent.
- Kelly..
- Fogd be! – üvöltöm, s szememben könnyek csillognak. Hihetetlenül mérgesen nézek fel rá, ő pedig hidegen viszonozza a pillantást – Hagyj békén, Joe.
- Jó, asszem ezzel nem lesz problémám – sziszegi, s ő is ott hogy engem, egyedül.
Reménytelenül dőlök el a kanapén, és úgy érzem, már nem lehet rosszabb.
A legjobb barátnőm alaptalanul dühös rám, Joe már az agyamra megy a folytonos bocsánatkéréseivel, Nick is haragszik rám.
Biztos bennem van a hiba, hisz mindenki velem kerül konfliktusba. Miért vagyok én itt? Hogy mindenkinek elcsesszem az életét, a mindennapjait?
Ilyen gondolatok közepette merülök álmaimba, ahol nincs semmi problémám.

Reggel hatalmas csörömpölésre riadok fel.
- Mi történt? – kérdezem ijedten.
- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt vagy. Csak leejtettem egy tányért – hallom Danielle hangját.
- Jah, rendben, semmi baj. Jó reggelt – ülök fel, s látom, hogy Dani nincs egyedül.
Joe ül az asztalnál, fejét a kezeire hajtja, s békésen alszik. Elgondolkodva figyelem őt.
- Egész este itt ült, miután elaludtál… - mondja Danielle, s közben elkezdi felvágni a zöldségeket a reggelihez.
- Mert? – csodálkozom.
- Nyitva volt a terasz ajtaja. Bárki bejöhetett volna – magyarázza.
- Ergó vigyázni akart rám?
- Igen, így is mondhatjuk… - néz rám egy pillanatra. Most nem olyan közvetlen, mint szokott lenni.
- Haragszol rám? – kérdezem csalódottan.
- Nem, nem haragszom – mondja, s lecsapja a kést a pultra, majd felém fordul.  Szóval haragszik.
- Kelly, mire volt ez jó? – kérdezi értetlenül – Most olyan nyomott a hangulat, mindenki rosszban van mindenkivel!
- Úgy mondod, mintha csak én lennék a hibás… - suttogom.
- Heh… - néz körbe – Javarészt igen, te vagy a hibás!
Már épp válaszolnék, de Joe motyogni kezd álmában.
- Kelly… Kelly! Ne csináld! Tedd le azt a pengét, Kelly!! – kiabálja egyre hangosabban, majd a sok mocorgás miatt leesik a székről.
Gyorsan eldőlök, nehogy meglásson.
- Joe, megvagy? – kérdezi Dani, s feltételezem, felsegíti a földről a fiút.
- Ja… még nem kelt fel? – kérdezi, s biztos vagyok benne, hogy rám gondol.
- Kelly, ne csináld ezt – szólít fel – Kelly!
Kénytelen kelletlen felülök, és Joe-ra pillantok.
Arca nyúzott és sápadt, látszik rajta, hogy nagyon elfáradt, a szemében pedig csalódottság lappang.
De nem tör meg. Felállok és a fürdőbe megyek, mert tudom, hogy oda bezárkózhatok egy kicsit.  Ilyenkor mindig magányra van szükségem.
Sokáig gondolkozom, hogy mit hol rontottam el.
Lindával kezdem. Abban nem vagyok hibás, hisz alaptalan volt az egész, amit mondott.  Nem járunk Joe-val, és úgy tűnik, most az is csoda lesz, ha beszélni fogunk egyáltalán.
Nick. Nick azért haragszik ránk, mert nem tudjuk, hogy pontosan mi is van most velünk, de ez… nehéz. Biztos megértené, ha ő lenne abban a helyzetben, amiben most mi vagyunk Joe-val.
Na és Joe…  Vele haragszunk egymásra. Rossz ötlet volt az a tegnapi csók, meg minden. Hagynom kellett volna a fenébe. Mert csak cukkolt, és tudta, hogy így el tudja érni, hogy én csókoljam meg őt. De nem értem. Ha szeretne tőlem valamit, miért nem mondja el nekem nyíltan? Miért ezekkel a hülye, óvodás módszerekkel mutatja ki? Mert az óvodában csinálják ezt a fiúk, ha tetszik nekik egy lány. Folyton bántják. Azt hittem, azért Joe kicsit magasabb szinten van ennél…
Sóhajtva körbenézek a fürdőben. Próbálom rájuk kenni a dolgokat, de nem. Én vagyok a vita forrása, és ez nincs így rendben.
Lehunyom a szemem, és egy furcsa dolgot látok magam előtt…
Saját magamat, még egy-két évvel ez előtt, ahogy vagdosom magam késő éjszaka a sötét szobámban, és közben potyognak a könnyeim.
- Milyen kis hülye voltam… - gondolom, de a gyomrom összeszűkül, mert mikor kinyitom a szemem, meglátok egy borotvát a csak szélén.
- Nem. Nem.. Nem lehet… - győzködöm magam, de nincs eredménye.
Önakaratomon kívül felállok, és odalépek a csaphoz, tekintetemet mereven a pengékre szegezve. Már azt sem tudom, mit miért csinálok.
Ekkor valaki bekopog az ajtón.
- Kelly, figyelj.. Joe elmondta, hogy nem jártok.. Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – hallom Lindz hangját, de ekkor már patakokban folynak a könnyek az arcomon.
- Neem…. – mondom halkan, és végre a kezembe veszem az éles tárgyat. Sikerül valahogy szétszednem, és így megkaparintom a pengéket belőle.
Az egyikkel , először óvatosan, karcolgatni kezdem a bal csuklómat, s közben próbálom visszafogni a könnycseppeket.
- Kelly,  mit csinálsz odabent? – hallom most Nick gyanakvó hangját.
- Menjetek el innen – válaszolok.
- Azt kérdeztem, MIT csinálsz?!
- Tűnjetek már el… - sóhajtom.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – mondja Joe idegesen, de nem válaszolok. Egyre erősebben nyomom a bőrömbe a kis pengét.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!!! – csap rá az ajtóra a középső fiú idegesen, mire annyira megijedek, hogy megrándul a kezem, s ennek következtében a csuklómba mélyed a penge.
Elviselhetetlen fájdalmat érzek a csuklómban, s a vér spriccel a kezemből, minden felé. Felsikoltok, majd hatalmas zajjal összesek, mert magammal rántom a szárítót, ami tele van frissen mosott ruhával. A földön fekszem, bal kezem vértócsában úszik, s lassan kezd minden elsötétedni körülöttem. Úgy érzem, a szívem sokkal lassabban ver, mint ahogy az normális lenne, és egyre nehezebben jutok levegőhöz.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a fürdő ajtaja hatalmas robajjal kitörik a helyéről, s a két lány felsikít az eléjük táruló látványtól….

2. Fejezet

Sziasztok! :)
Itt is van a második fejezet, ami már az én szemszögemből íródott. ^^ Remélem tetszeni fog és köszönjük a két kommentet, amit az első fejezetre írtatok. *-* Sőt a több, mint száz látogatónak is örülünk. ^^
Jó Olvasást! ^^

2. Fejezet:  Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni.


Bekapcsolom a rádiót, majd örömmel konstatálom, hogy a fiúk dalai közül, a kedvencem megy. A pörgős ütemre elkezd járni a lábam, kikerülve a bútorokat. Nem tehetek róla, imádok táncolni. Anyámék gondoskodtak róla, hogy megszeressem. Mikor 9 éves voltam, akkor beírattak egy tánctáborba, és profiktól tanulhattam. Egyszer voltam országos bajnokságon is, ahol második lettem egy sérülés miatt. Azóta nem táncolhatok, csak óvatosan. Becsukott szemmel élvezem a fülbemászó dallamot, mikor megszólal mögöttem valaki.
- Szia, Linda – mondja Nicholas, én meg megállok a mozdulatban.
- Óóó… Nick. – Térdem remegve mondja fel a szolgálatot, így a padlón végzem. Remek, pont előtte…
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, csak a sérülésem – nyögöm, miközben próbálnék felállni, de nem megy. Térdem nem akar engedelmeskedni.
Egyszer csak két tenyeret érzek derekamon, majd emelkedni kezdek a földről. Ugyanaz történik, mint mikor a versenyen estem össze. Nick odafutott hozzám, és remegő testemet felszedte a földről. Valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem ott, ahol teste érintkezett az enyémmel, ami most sem változott. A levegőt gyorsabban veszem, mint kéne, és szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dörömböl a testemben. Remélem, hogy Nick nem veszi észre a testemben lévő változásokat. Oda bicegünk – pontosabban, csak én – a díványhoz, ahova óvatosan leültet. Tekintetéből még mindig nem tűnt el az aggódás szikrája, de szája mosolyra gördül. Erre az én ajkaim is felfelé gördülnek, és csak nézzük egymást. Néha húsos ajkaira téved tekintetem, de rögtön elveszem onnan, nehogy feltűnő legyek. Lehet, hogy nekem káprázik a szemem, de mintha arca egyre közelebb lenne az enyémhez. Ezt a pillanatot egy velőtrázó sikoltás töri szét, mire mindketten felpattanunk, és Nick futva én meg döcögősen indulok el a hang irányába.
- Kelly, jól vagy? – Az út végét nagy fájdalmak között, de futva teszem meg.
- Nem tudom… - köhögi fel a szavakat. Joe-ra nézek, de nem a megszokott mosolyommal, hanem a legcsúnyább nézésemmel. Ha Kelly-nek bármi baja lesz, nem éli meg a holnapot. Kelly hirtelen felül, mire Joe elkezdi a magyarázkodást.
- Kelly én…
- Joe, ne. Nem érdekel.
Kelly felpattan, majd besiet a házba, őt pedig Nick követi. Joe értetlen arccal néz rám, mire én se szó, se beszéd a vendégszobát veszem ki célul. Leülök a kanapéra, majd a történteken kezdek el agyalni. Joe-ba mi ütött? Hogy képzeli, hogy beleugrik Kelly-vel együtt a medencébe? És, ha megfullad? Ebben a pár hétben, mióta hazajöttek egy turnéról, azóta olyan értelmetlen dolgokat csinál. Például tegnap ráöntötte a kóláját Kelly-re. Semmi oka nem volt rá, de Ő mégis megtette, és megpróbálta véletlen balesetnek álcázni az egészet. Hirtelen Joe kiabálása töri meg a kellemes csendet, mire lesietek a teraszra, mert ott mindent hallani lehet.
- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél. – Nick mellé ülök az egyik napozóágyra, és ránézek arcára, ami szomorúságot tükröz. Éppen megkérdezném tőle, hogy mi a baja, de ekkor újra hallatszódnak bentről hangok, így inkább arra fordítom a fejemet.
- Ennyi? – halljuk Kelly cinikus hangját. Jellemző. Ha haragszik valakire, akkor mindig ezt a hangját veti be, hogy idegesítse az illetőt.
- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk. – Teljesen kínosnak érzem, hogy hallom ezt a beszélgetést.
- Dehogy járunk! – Kelly biztosítja Joe-t erről.
- Biztos? – halljuk meg Joe erőtlen, kétségbeesett hangját.
- Nem tudom… Sétálok egyet.
Ebben a pillanatban állok fel, hogy elmenjek, de már késő. Kelly ott áll a teraszajtóban, és a mi kettősünket bámulja. Szemei kikerekednek, majd visszanéz a házba. Ott újra két döbbent szempár bámulja sziluettjét Kevin és Dani személyében. Azt hiszem, majdnem a ház összes lakója hallotta ezt a kínosan romantikus jelenetet. Kelly egyszer csak fogja magát, s elindul a hátsó kertben található kapu felé. Mindenki lefagyva bámulja a jelenetet, mire Joe utána szalad.
Idegesen tördelem az ujjaimat, mert már egy fél órája, hogy elmentek. Eközben Danielle csinált vacsorát, amiből épp, hogy ettem valamit. Kelly a legeslegjobb barátnőm, nem akarom elveszíteni. Újra az egyik vendégszobában fekszem az ágyon, és gondolkodom. Nick is… jaj. Annyira tetszik, de nem merem neki bevallani, hiszen a kezdetek óta barátok vagyunk. Mikor megalakult a Sons Of Jonas, annyira büszke voltam rájuk. Azóta eltelt pár év, de ők egy cseppet sem változtak. Nick ugyanolyan csendes, gondolataiba burkolózó, mint én. Joe egyfolytában mondja a poénjait, amin, aki hallja azokat, röhög. És végül Kevin… ő játssza a gondoskodó, felnőtt báty szerepét. Mindig is tiszteltem őt. Mármint ő vele is a legjobb barátok vagyunk, sőt testvéremnek tekintem, de mégis felnézek rá. Egyszer csak kopognak az ajtó másik oldalán, mire én egy „szabad” kiáltással beengedem. A szívem hevesen kezd el dobogni a testemben, mikor meglátom a jellegzetes göndör fürtöket. Lábamat leveszem a falról, amin eddig pihentettem őket, utána rendes ülő pozícióba tornázom magamat. Nick egy tálcát egyensúlyoz kezeiben, amin két bögre található. Mindezt lerakja az éjjeliszekrényre, majd érzem, hogy besüpped az ágy alatta. A Hold által megvilágított szemei megbabonáznak. A kezébe veszi az egyik bögrét, majd a kezembe adja. Így ülünk a sötét szobában, míg meg nem szólal.
- Nem raktam bele mérget. Megihatod – mondja, mire elmosolyodom. Akkor is meginnám, ha lenne benne, hiszen Ő csinálta.
- Persze… csak nem tudom, mi van Kelly-vel – mondom az igazat.
- Jól van, hidd el. Joe biztos vigyáz rá – önti belém a lelket én, pedig belekortyolok az italba. Egy nagyon jól elkészített forró csokit hozott.
- Remélem… - A fiú képességeiben nem vagyok biztos az utóbbi hetekben, de ezt nem akarom Nick orrára kötni.
- Egyébként hogy vagy? – próbál beszélgetést kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet az egész Kelly-s ügyről. Milyen aranyos.
- A körülményekhez képest egész jól – válaszolok. – És te?
- Én is… végre kiírtam magamból mindent – mondja, de a végére elbizonytalanodik. Mintha ezt az információt nem akarta volna megosztani velem.
- Értem. Ennek örülök – mondom szinte sértetten. Nem is értem, hogy mi folyik itt, de rosszul esik, hogy nem akarja elmondani, hiszen már hét éve ismer.
- Linda, ne haragudj, nem így akartam. Írtam egy számot a betegségemről – sóhajtja, mire ránézek. Arca nyúzottnak és szomorúnak látszik a Hold halvány sugaraiban.
- Tényleg? Meghallgathatom? – kérdezem, mire kézfeje az enyémhez simul. Hálát adok Istennek, hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert akkor most nagy slamasztikába kerültem volna.
Felállunk az ágyról, és a bögréket lerakjuk a tálcára. Nick még mindig nem engedi el a kezemet, ami irdatlanul jól esik. Lerohanunk a stúdióba, majd leül a zongora elé. Egymás után nyomja le a billentyűket, mire könnyek szöknek a szemembe. Mikor a „Várva a gyógymódra, de egyik sem jó, még egy kis idő és jól leszek.” részhez ér, nem bírom tovább. A könnyek csak úgy potyognak ki a szememből. Nick egy halovány mosolyt küld felém, evvel bátorítva arra, hogy ne sírjak. De nem megy. Sírok, mint egy kisgyerek, hiszen nekem is fáj. Az utolsó zongoraszó után feláll, és megölel. Én mellkasára hajtom a fejemet, nem foglalkozva azzal, hogy teljesen vizes lesz az ingje. Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni. Lehet azért, mert miatta sírok. Érte. Amikor elapadnak könnyeim, csak ennyit bírok kinyögni.
- Sajnálom.
- Nem kell… többet ne sírj, kérlek. Nem szeretem, mikor sírsz – mondja lágy hangján. Szívem repes örömében.
Miután rendbe szedtük magunkat, úgy döntünk, hogy felmegyünk Kevinékhez. A nappaliban nagyon furcsa látvány fogad minket. Joe és Kelly egymás szájára van tapadva, miközben nem is veszik észre, hogy itt vagyunk.

Sziasztok :) Ismét Kelly vagyok, tehát nem az új résszel jövök, az most Linda feladata:)
Azonban lenne egy kérésem: van egy másik blogom is, amelyet még nem nagyon olvasgatnak, és gondoltam, megmutatom nektek. Ezen a címen éritek el:) Jó olvasást, és köszönjük szépen a komikat, nem számítottunk rá, hogy már az első nap ketten is írtok nekünk <3

1. Fejezet

Na sziasztok bloglakók:) Mint láthatjátok, ketten írjuk ezt a fanfictiont, amelynek legeslegfőbb szereplői a Jonas bratyók :) Két lány főszereplőnk Kelly és Linda lesznek :) AZ első részt Kelly szemszögéből olvashatjátok mindjárt, a másodikat pedig Lindáéból :) Jó olvasást^^ Puszi: Kelly

1. fejezet – Tudod Dani… nos… nekem… tetszik Nick…

Hárman ülünk a srácok szobájában: Danielle, Linda és én, Kelly. Joe, Nick és Kevin épp egy új dalukon dolgoznak, úgyhogy nyugodtan beszélgethetünk.

- Lányok, én ezt nem bírom – temeti kezeibe arcát Lindz, és nekem dől. Mosolyogva átölelem a vállát, hisz én tudom, miről beszél. Tudom a titkát, amit Dani még nem.

- Mit? – csodálkozik Danielle. Ránézek Lindára, aki nem is tudja, mit csináljon. Elmondja? Ne mondja? De végül is az előbbi mellett dönt, hisz már 2 éve ismerjük Danielle-t.

- Tudod Dani… nos… nekem… tetszik Nick…. – böki ki nagy nehezen, mire Dani nagyot néz.

- Nem mondod?! Mióta?? – élénkül fel a lány.

- Hát úgy… 3 hónapja? – néz rám Lindz, mire bólintok. Nekem azonnal elmondta, mivel már 7 éve, hogy ismer, és azóta én vagyok a legjobb barátnője.

- És… miért csak most mondod?? – szeppen meg egy kicsit Dani. Gondolom, rosszul esik neki, hogy csak most tudja meg ezt a fontos dolgot.

- Nem is tudom… Ne haragudj, hogy nem mondtam hamarabb, de egyszerűen… nem tudom – fúrja a fejét egy párnába zavartan. Danira nézek, aki viszonozza pillantásom, így tátogok neki egy rövidke mondatot.

- Kérlek, ne haragudj rá, nem tudja, mi van vele… - suttogom olyan halkan, hogy hallani sem lehet. Danielle nyugodtan bólogat néhányat, majd kedvesen Lindára néz.

- Szóval akkor tetszik neked… - kezdené, hogy kicsit beszélgessünk a témáról, de azonnal elhallgat, mert nyílik az ajtó. Joe és Kevin feje jelenik meg.

- Hali lányok, ki tetszik kinek? – jön beljebb Joe. Tipikusan kíváncsi.

- Joe, te olyan hamar meg fogsz öregedni… - rázom a fejem mosolyogva, mire derűsen rám néz.

- Miért is, Mrs. Dyle? – kérdez vissza.

- Mert olyan kíváncsi vagy, mint annak a rendje – nevetek, közben pedig látom, hogy Linda hálásan néz rám, mert kimentettem ebből a helyzetből.

- Nick saját dalt ír – ül le Kev Danielle mellé, ezzel gyorsan témát váltva. Csodálkozva nézek rá. Minek saját dal a lemezre Nicknek? Linda, akit még mindig átkarolok, megremeg egy kicsit.

- Megyek, ránézek… - állok fel, és az ajtó felé indulok, de Joe hirtelen elém áll. Felnézek rá, hogy miért nem enged.

- Szóval hamar megöregszem? – fonja össze a karjait fenyegetően.

- Igen. Egy öreg haj buzi leszel – bólintok, és kifutok a szobából, hiszen tudom, most halálra fog csikizni, ha elkap.

- Kelly Dyle, most meghalsz! – üvölti, és a nyomomba ered. Elérek a stúdióhoz, és dörömbölök az ajtón.

- Nick, könyörgöm engedj be! – nevetek, és mikor engedelmesen kinyitja nekem az ajtót gyorsan bevágom azt, majd be is zárom.

- Miért jöttél? – kérdezi, s most semmi nyoma reggeli derűs kedvének.

- Gondoltam jövök hozzád egy kicsit társaságnak, meg hát… Joe meg akar ölni – mosolygok, de ő csak némán leül.

- Nick, mi lelt téged? Olyan szomorú vagy – ülök le az egyik fotelba, és kíváncsian mérem őt végig.

- Á, csak a dal miatt van ilyen kedvem – legyint, majd egy papír fölé görnyed, és körmölni kezd.

- Elolvashatom, Nick? – állok fel és közelebb megyek, de ekkor ráejti karjait a papírra.

- Bocs, de a srácoknak se engedtem meg – emeli rám szemeit. Ekkor bevetem a Shrek-ből jól ismert cicaszemeket.

- Léééégysziiii – kérem, mire végre valami eldeformálódott mosolyféle jelenik meg az arcán.

- Na jó, de hallgatsz! – fenyeget meg, majd felé nyújtja a lapot. Mohón érte kapok, és elkezdem falni a sorokat.

Egy kicsit hosszabb



Megkaptam a híreket
az orvos azt mondja, maradnom kell
még egy kis idő és jól leszek

mikor azt hittem, hogy mindennek vége
mikor azt hittem, hogy mindent elmondtak
egy kicsit később már jól leszek

de nem tudod mid van,
amíg el nem veszted
és nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem
nem tudod

Ez az idő elmúlt, még nem tudni miért
Még egy kis idő és jól leszek
Várva a gyógymódra, de egyik sem jó
Még egy kis idő és jól leszek.

De nem tudod mid van, amíg el nem veszíted
És nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem
Nem tudod, nem, nem
Nem tudod, nem, nem

De nem tudod mid van, amíg el nem veszíted
És nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem

Yeah! Oh! Yeah! Ohh! Yeah yeah!
Nem tudod, oh

Úgyhogy megvárom, amíg eljön a másvilág
Minden csúcspontnak és mélypontnak vége lesz
Még egy kis idő és jól leszek
Jól leszek

A végén már sírok. Írt egy dalt a betegségéről. Arról, hogy mit érez emiatt. Hogy Ő hogyan éli ezt meg. És hogy miben reménykedik.

- Istenem, Nick – ölelem meg

- Ne sírj – mosolyog, de a szemében szomorúság lappang.

- Eljátszod nekem? Mármint hogy… meghallgathatom? – nézek rá, miközben még mindig ölel engem.

- Na jóó, de tényleg hallgass róla – kér meg, és leül a zongorához. Én leülök az ő korábbi helyére, és csendben várom a dalt, hisz kíváncsi vagyok összességében az egészre.

Mikor énekelni kezd, nekem máris megtelik könnyekkel a szemem, és halkan szipogni kezdek. Nick csodás hangja betölti a szobát, és alatta a zongora… Talán ez lett a legjobb daluk eddig. Vagyis Nicknek. Mikor eljátssza az utolsó hangokat is, felnéz rám, hogy kikérje a véleményem.

- Nick… ez nagyon szép lett – mosolygok rá, ő pedig szégyenlősen biccent.

- Kössz…

- Figyelj, szerintem most már menjünk be a többiekhez – ajánlom fel.

- Okés – mosolyog, és feláll.

Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom azt, mire Joe-val találom szembe magam. Kérdőn felvonom fél szemöldökömet, mire bizalmasan néz rám, és bekukucskál. Nick még a kottákat rendezgeti az asztalon, így nem veszi észre tesóját, aki gyorsan besurran a mosdóba. Fejcsóválva nézek a bezárt ajtóra, majd Nick felé fordulok.

- Jössz?

- Persze, csak elraktam a kottákat, hogy ne lássák a srácok. De akkor tényleg hallgatsz? – kérdezi bizonytalanul.

- Nicholas, 3 éve ismersz, hazudtam neked valaha? – kérdezem , majd gyorsan hozzáteszem – A meglepetés bulikon kívül.

- Nem – mosolyodik el ismét. Jó látni, hogy jobb kedve van.

- Na, akkor most miért tenném? – karolom át, és átmegyünk a srácok szobájába.

Odabent Danielle és Kevin éppen csókolóznak, ami nem kis meglepetés számunkra.

- Öh… ne haragudjatok. Linda merre van? – kérdezem tőlük, mire elpirulva húzódnak el egymástól.

- Asszem lement enni valamit… - motyogja Kev, mire csak bólintok, és kimegyek, a döbbent Nicket magam után vonszolva.

- Kelly, mi a franc folyik itt? – von kérdőre Nick, de ez esetben én is ugyan annyit tudok, amennyit ő, így őszintén megrántom a vállam.

- Lemész Lindz-hez? Még van egy kis dolgom… - nézek a fürdő ajtajára.

- Óó, persze, értem – mosolyog, és lemegy a lépcsőn.  Azt hiszi, hív a szükség, pedig ha tudná, mi van… lehet, hogy Joe is hallotta a dalt.

- Szia Linda – hallom halkan a hangokat odalentről.

- Óó… Nick - Lindz hangja kissé megremeg, de hallani, hogy arcán mosoly terül el.

Célba veszem a mosdó ajtaját, és bekopogok.

- Joseph Adam Jonas, azonnal nyisd ki! – szólítom fel.

- Kelly Dyles, hidd el, ha kinyitom, úgy megcsikizlek, hogy bepisilsz – kiabál vissza bentről. Összehúzom a szemeimet.

- Áh. Nem hiszem el – válaszolok, és felkészülök arra, hogy sprinteljek. Hallom, hogy közeledik az ajtó felé, majd kinyitja azt a kulccsal.

- Nem-e? – vonja fel fél szemöldökét, mire megrázom a fejem, és futni kezdek. Lerohanok a lépcsőn, és tudom, hogy a nyomomban van. Egyre csökken köztünk a távolság, de még kiérek a medencéhez. Megállok a víz mellett, és reménykedem, hogy esetleg megáll. Azonban a fiú céltudatosan fut felém, majd nekem ugrik, megölel és belezuhanunk a vízbe. Joe teste egyre nyom lefelé, a levegőm már szinte elfogyott, és kezdek szédülni. Erőszakosan lelökdösöm magamról a fiút, és megpróbálok felevickélni.

- Basszus Joe… - nyögöm, mikor levegőhöz jutok.

- Mi van, nem tetszett? – úszik közelebb, és ravasz arccal néz rám.

- Nem! – vágom rá határozottan, és kiúszok a medence szélére, majd kimászok a hideg vízből. A fapadlón lefekszem, és próbálom kiköhögni a tüdőmből az összes vizet, amit lenyeltem.

- Kelly, minden oké? – rohan mellém Linda, és aggódva fürkészi arcomat.

- Nem tudom… - köhögöm a szavakat. Joe is mellénk ér. Lindz csúnyán néz fel rá, mire ő kicsit megszeppen. Még mindig érzem, hogy maradt víz bennem, de már sokkal jobban érzem magam, mint az előbb, így felülök. A szemem már könnyes a sok köhögéstől.

- Kelly, én… - kezdi a fiú.

- Joe, ne. Nem érdekel – állok fel, és bemegyek a házba. Besietek a konyhába, és gyorsan iszom egy pohár vizet.  Az orrom is telement vízzel, így azt is kifújom.

- Kelly, mi történt? – érdeklődik Nick, mikor a konyhába lép.

- A kedves, észkombájn bátyád majdnem megfullasztott. – tájékoztatom, mire összeráncolja a szemöldökét.

- Kevin? – kérdezi, majd felnéz az emeltre.

- Dehogy! Ő még nem jött le… - ülök le a kanapéra.

- Jó. Joe meg mi a francot….? – kezdi, de bátyja pont ebben a pillanatban lép be az ajtón. Megvető pillantással méregeti tesóját, aki inkább belekortyol a dzsúszba, amit most töltött ki magának.

- Befogtam, pá – megy ki nem sokkal később Nick a teraszra, mi pedig ketten maradunk.

- Kelly, komo… - fakad ki a fiú, de mikor felemelem a kezem, elhallgat.

- Joe, fogd be – tanácsolom neki, és szigorúan meredek magam elé.

- Kelly! Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Leülsz és végighallgatod azt, amit mondani akarok! – kiabál rám elég dühösen, mire felháborodva tátogok, de hang nem jön ki a torkomon.

- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél – mondja sajnálkozva, de nem hat meg. Tudom, hogy élvezte.

- Ennyi? – nézek fel rá a kanapéról.

- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk! – akad ki teljesen.

- Dehogy járunk! – pattanok fel idegesen.

- Biztos? – bizonytalanodik el, mire engem is elönt a tehetetlenség.

- Nem tudom…. – sütöm le a szemem, s hangom elhalkul – Sétálok egyet.

Ezt oly hirtelen jelentem ki, hogy Joe nem tudja, mivel tarthatna a házon belül. Úgy döntök, a teraszon át távozom, és látom, hogy Lindz és Nick végighallgatták egész beszélgetésünket. Visszanézek, és ekkor megpillantom Kev-et és Danit a lépcsőn, akik szintén hallottak mindent.  

Idegesen trappolok ki a kerten át, s azt utcán szorosan összefonom karjaimat a mellem alatt, hisz még hűvös van ilyenkor márciusban. Gondolkodva járom a szürkületben csöndes, kihalt utcákat…