4. fejezet: Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele!

Hellósztok Bloglakók! :)
Ismét itt a rész, az én tollamból, ami igencsak nem boldog, mint az előző.
A következő rész fogalmam sincs, hogy mikor jön, mert Kelly elment nyaralni, így nem tudom, mikor rakja fel. =/

Köszönjük szépen az előzőhöz a kommentet. ^^

Jó Olvasást!


Hirtelen dühöt és szomorúságot kezdek el érezni. Kelly a legjobb barátnőm, de még sem tájékoztatott arról, hogy sikerült Joe-val összejönnie. Én mindent elmondok neki. Ő pedig… áh, mindegy. Csalódtam benne és kész. Mi lett volna, ha nem jövünk fel Nickkel? Örökre elhallgatja, vagy mi? Hirtelen leválnak egymásról, majd Kelly döbbent tekintetét veti rám.
- Jézusom! – mondja, és ledől a kanapéra. Annyira zavarban van, hogy arcát a kezei közé veti. Joe, csak sóhajt egyet. Bocsi, hogy élek, komolyan! Majd legközelebb rakjatok ki egy „Ne zavarj” táblát.
- Kelly… szólalok meg, bár magam sem tudom, miért.
- Nem történt semmi – Ezt semminek nevezed? – Ez egy hülye… félreértés. Joe cukkolt – mondja védekezésképpen. Persze, én meg az angol királynő vagyok.
- Én cukkoltalak? – kapja fel a vizet a fiú. – Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt. Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – Most jól odamondta Kelly-nek, amin csodálkozom is.
- Joe – kezdi Nick, de végül elhallgat.
- Kelly, hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok? Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… - török ki, de hangom megakad. – nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem? Na, szép…
Hirtelen felindultságomban az emeleti szobát veszem menedékhelyül. Amint belépek a helyiségbe, kulcsra zárom az ajtót. Nem vagyok kíváncsi senkire, legfőképp őrá. Ledobom testemet az ágyra, s könnyeimnek utat engedek, bár magam sem értem, hogy mi okból sírok. Talán a csalódottság, de lehet a düh miatt is. Soha nem éreztem ilyet Kelly iránt, mint most. Nem akarom látni őt. Emlékszem, mikor elmondtam neki, hogy tetszik Nick. Ő figyelmesen végighallgatott engem, ami, akkor nagyon jól esett. Ezért sem értem, hogy miért hallgatta el előlem ezt az információt. Egy kopogás üti meg a fülemet, de nem válaszolok. Gőzöm sincs, hogy ki lehet az, de ebben a pillanatban fütyülök rá.

- Linda, légyszi engedj be, itt Nick – hallom dallamos hangját. Miért nehezíti meg a dolgom?
- Menj el, kérlek! – válaszolom, de nem tágít.
- Addig itt fogok állni, míg be nem engedsz!
- Akkor maradj ott – mondom inkább csak magamnak, de végül sóhajtva felállok, és elforgatom a kulcsot a zárban.
Amint meghallja az ajtó nyitásának műveletét, rögtön lenyomja a kilincset. Aggódó tekintettel méri fel, hogy tettem-e valami kárt magamban, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy nem, csak megölel. Megdöbbenve, de mégis jólesően bújok karjai közé. Amint arcomat mellkasához szorítom, könnyeim újra útnak erednek. Ő egy szót sem szól, viszont hátamat simogatja, ami rázkódik a sírástól. Ma már másodszorra sírom el magam előtte. Vajon mit gondolhat? A könnyeim kezdenek elapadni, mire kibújok biztonságot nyújtó öleléséből. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Talán begolyóznék…
- Kérsz valamit inni? – kérdezi hirtelen, mire gondolataimból visszatérek arra a világra.
- Igen – válaszolom, majd elmegy. Gyorsan vissza is tér két bögre kakaóval. Egy halvány mosoly kíséretében elveszem azt, amelyiket felém nyújtja.
- Köszönöm – mondom. – Hmm, ez írtóra finom. Hogy csináltad? – kérdezem, mert tényleg nagyon ízlik.
- Ha elárulnám, akkor meg kéne, hogy öljelek – mondja komoly arccal, mire elnevetjük magunkat.
- Tényleg? Akkor tedd meg – folytatom a játékunkat, de ő elkomorodik. Vajon valami rosszat mondtam?
- Linda, ne mondj ilyet. Tudom, hogy most haragszol Kelly-re, de vannak mások is, akik szeretnek téged – mondja, én pedig a gondolataimba merülök, ismét.
Hogy érthette ezt? Vajon magára gondolt? Áh, persze… hogy is gondolhatok ilyet? Ő biztos, hogy csak barátként tekint rám, de mégis… jó lenne, ha most nem lenne igazam. Visszarakom az üres bögrét a tálcára, majd elnyúlok az ágyon. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután. Annyira szeretném, ha ez a pár óra, csak úgy kitörlődne az emlékezetemből. Tekintetemet az éjjeliszekrényen pihenő órára vetem, s megrökönyödve látom, hogy pontosan éjfélnél álnak a mutatók. Ennyire elszaladt volna az idő? Végül Nick is mellém telepedik, ami jól esik. Egy hirtelen mozdulattal felsőtestemet felemeli, majd arcomat mellkasára fekteti. Én mélyet szívok citrom-menta illatú parfümjéből, és úgy teszek, mintha aludnék, hátha elhiszi. Derekam köré fonja karjait, s énekelni kezd egy ismerős dallamot. They come and go, but they don’t know, that you are my beautiful…
Reggel kialvatlanul és nyűgösen nyitom ki szemeimet. Azt veszem észre, hogy fejem fel-le mozog, amit nem értek. Amint Nick arcára nézek, rögtön beugrik a tegnap éjszaka. Szemei le vannak csukódva, s ajkai résnyire nyitva vannak, amiken veszi be a levegőt. Még egy picit nézem angyaléval vetekedő alakját, majd lemegyek a konyhába, ahol Danielle és Joe tartózkodik.
- Jó Reggelt! – mondom a lánynak, de a fiút szóra se méltatom.
- Neked is – mondják egyszerre, de Joe kissé hidegen teszi ezt.
- Figyeljetek, nem beszélnétek ezt meg? – kérdezi Dani, mire csak a fejemet rázom. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára.
- Ha Miss. Tökéletes nem hallgat meg, akkor nincs mit mondanom.
- Joe, ne légy már ilyen! – szól rá Danielle, de engem egy cseppet sem érdekel már.
Szó nélkül egy bögrébe kávét és édesítőszert rakok, majd újra a szoba felé veszem az irányt. Nick még mindig alszik, így csak lerakom a bögrét az éjjeliszekrényemre, és felveszem a tegnap otthagyott tálcát. Remélem, hogy Joe már elhagyta a konyhát, de amint belépek, újra szembetalálom magam vele. Ilyen nincs… Berakom a piszkos edényeket a mosogatóba, és veszek Dani különleges, zöldséges rántottájából. Ez a csaj istenien főz. Nem tudom, hogyan csinálja, de meg kell tanítania engem is. Leülök az asztalhoz, ahova időközben Joe és odakeveredett.
- Linda én… - nem tudja befejezni, mert a szavába vágok.
- Joseph, örülök, hogy jártok, tényleg. De kérlek szépen, engem hagyjatok békén egy időre – mondom el monológomat.
- Nem járunk… még magunk sem tudjuk, hogy mit érez a másik – mondja, mire felkapom a fejemet.
- Tényleg? – kérdezem meg végül.
- Igen…
- Hol van most? – teszem fel következő kérdésem.
- Azt hiszem a fürdőbe ment – mondja félvállról. Én rögtön odamegyek, hogy minél előbb bocsánatot kérhessek barátnőmtől.
- Kelly, figyelj… Joe elmondta, hogy nem jártok… Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – mondom izgatottan. Alig várom, hogy kinyissa az ajtót.
- Nem – hallom sírástól csukladozó hangját. Értetlenül bámulom a zárt ajtót, míg Nick meg nem szólal mellettem, amivel rettentően megijeszt. Mikor került ide?
- Kelly, mit csinálsz odabent?
- Menjetek el innen! – halljuk a kétségbeesett választ. Ez megrémít engem.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - Nick kezd kijönni a sodrából.
- Tűnjetek már el! – Az erőtlen hang kicsit sem vall barátnőmre.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – kiálltja be Joe is. Remegve várom az újabb fejleményeket. Fogalmam sincs, hogy miért, de rosszul vagyok. Úgy érzem, hánynom kell.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Joe idegességében rácsap egy jó nagyot az említett tárgyra. Ezután egy sikoltást és egy hatalmas csapódást lehet hallani a helyiségből. Erre a hangra Dani és Kevin is idejönnek, majd Joe betöri az ajtót. Amit ekkor látok, sosem fogom elfelejteni. Kelly alatt hatalmas vértócsa festi be testét vérrel, ami bal csuklójából folyik a földre. Hatalmasat sikítok, de nem csak én, ha nem Danielle is. Szememből patakokban folynak le könnyeim, majd hirtelen két kar vesz fel lábaimról, s eltávolít vérző barátnőm mellől. Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele! Ha nem mondok neki olyanokat este, akkor… akkor nem próbálja meg megölni magát. Azt hiszem sokkot kaphattam. Nem érzékelek semmit a környezetemből, csak azt, hogy rázkódó testemet egy puha dologra fektetik. Szépen lassan a világ elsötétül, aminek most az egyszer örülök.
Újra eszméletemnél lehetek, hiszen Nick aggódó tekintetével találom szemben magamat. A fiú itt térdel mellettem, s ujjainkat összekulcsolva figyeli minden mozdulatomat. Mikor meglátja, hogy felébredtem, egy halvány mosolyt küld felém. Hirtelen felülök, s figyelmemet a fürdőszoba felé fordítom, de az ajtaja zárva van.
- Hol van? – kérdezem.
- Kórházban, de azt mondták, hogy fel fog épülni – jelenti be, mire én felsóhajtok.
- Nick… én féltem. Nem akarom elveszíteni – mondom el aggodalmam, és ő karjai közé zár.
- Nem lesz semmi baj. – Amint kimondja, a csengő fülsüketítő ricsajjal töri meg a körénk telepedett csöndet. Nick feláll, és az ajtó felé indul. A vendégünk nem más, mint Richard Miller, a bátyám. Hitetlenkedve nézek rá, hiszen ő Londonban maradt a többiekkel.
- Szia! – mondom, és a karjai közé omlok.
- Hello! – mondja szűkszavúan, mire felnézek arcára. Barna szemei vörösen, karikásan és szomorúan tekintenek le rám. Mindig mosolygó ajkai, most lekonyultan, s kiszáradva mutatják magukat a világnak. Valami itt nincs rendben!
- Mi történt? – térek rögtön a tárgyra.
- A nagyi… a nagyi meghalt – mondja könnyes szemekkel. A vér is megáll az ereimben. Hogy mit mondott?
- Ne… nem az… az nem lehet – mondom akadozó, sírós hangon.
- De… holnap temetjük.
Innentől kezdve se nem hallok, se nem látok a könnyeimtől. Lerogyok a földre, s zokogom, mint egy ötéves, aki nem kapja meg a hőn áhított ajándékát. Hogy lehet ez? Először Kelly, most meg nagymama? Miért, Istenem, miért?