9. Fejezet: "Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni"

Hellósztok!

Megérkezett a rész, amire azt kell hogy mondjam: hosszúságban nem nyerne Nobel-díjat. Így akartam befejezni, reméljük Kelly, majd egy hosszabbal áll elő. :)

Jó Olvasást és további szép estét!


Amikor felébredek, akkor teljes sötétség vesz körbe engem. Ennyire előbb keltem volna? Keresem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órám kéken világító számlapját, de nem találom. Hol lehet? Ekkor beugrik minden. Az erdő. Alkohol. Üvegezés. Vér. Vámpír. Ijedve ugrom fel, viszont ez rossz ötletnek bizonyul, mert beverem fejemet a mennyezetbe. Azt hiszem, ezt az egészet nem egy rémálomnak köszönhetem, hanem ez itt a színtiszta valóság. Elindulok a teljes sötétségben, hátha találok egy villanykapcsolóhoz hasonló dolgot. Ha valaki kívülről látna, akkor biztos kiröhögne. Két kezem elől kapaszkodót keresve nyújtózkodik, lábaimmal pedig háromszor taposok a szőnyegre, hátha valami trükk esetleg csapda van ott. Ujjaim megtapintanak egy falhoz hasonló anyagot, de így sem tudom mi az. Hirtelen egy hangos sóhajtás veri fel a szoba feszült csöndjét, mire én megmerevedve hallgatózom, hátha hallok még valamit. Remélem csak a fülem csapott be. A szívem őrült módjára dobog a mellkasomban, most már csak azt hallani az egész helyiségben. Egyszer csak a vállamon egy hideg tenyeret érzek, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Itt a vége. A villany hirtelen felkapcsolódok, s az árnyakból ki tudom venni, hogy a támadóm egy magasabb ember. Megfordulásommal meg is tudom, kié a mögöttem lévő árnyék, majd megszólal.
- Milyen nevetségesek az emberek. Egy kis sóhajtástól már rögtön megijednek – arcán tükröződik a gúny és önelégültség keveréke.
- Tudod mi a nevetséges? Ami itt folyik – mondom palástolva ijedtségemet.
- Persze… na, gyere. Valakinek vacsorára van szüksége.
Megragadja a karomat, majd kivezet a szobából. Nem tudom eldönteni, hogy rám gondolt, vagy valaki másra. A hideg futkos a hátamon. Végigvezet a hosszú folyosón, s benyit a legmesszebbi ajtón. Ott Kelly és a másik férfi ül az ágyon. Barátnőm nyitott ajkakkal mered felfelé, miközben a fiú próbál belenézni a szájába. Kicsit furcsának találom ezt.
- Még semmi nyoma az átváltozásnak – szólal meg hirtelen.
- Lehet, emberi vérre lenne szüksége – hallom a választ magam mellől.
Testem remegve fogadja be a hallottakat. Hogy lehet ez? Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni. Ha jól értettem, akkor ezek ketten vámpírok. Oh, mennyi fantasy könyvet olvastam régebben. Mennyire vonzott ez a világ, de most hogy itt vagyok, már menekülnék belőle. És mi történhetett Kelly-vel? Hiszen… egyszerűen nem lehet valakiből vámpír. És egyszer csak beugrik barátnőm öngyilkos merénylete. Mi van, ha akkor meghalt, viszont… visszatért vérszívóként? Figyelmem rögtön Kelly felé összpontosul  aki hátradőlve az ágyon figyeli az eseményeket. Szemeiben nyugtalanságot, de mégis valamiféle vágyakozást látok, ahogy tekintetünk találkozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy barátnőm éhes. Éhes, de nem egy sajtburger után vágyakozik, hanem vérre. Ennek a gondolatnak a hatására gyomrom görcsbe rándul, miközben próbálom visszatartani a bennem lévő szendvicset, amit ebéd gyanánt ettünk meg a kempingezőhelyen. Pár óra leforgása alatt mennyit változott minden. Kelly-ből egy ragadozó válik, akitől félek. Milyen nevetséges állítás, hiszen a legjobb barátnőm... volt. Ettől a gondolattól levetném magam egy hídról is. Mi ütött beléd ember?! Ő  a legeslegjobb barátnőd!
Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe. Meglepetten veszem észre, hogy amint kihalászom zsebemből a készüléket, az rögtön a hollófekete hajú férfinél van. Ennyit a felmentőseregről...  A következő pillanatban a telefon millió darabkákban esik szét Damon kezében. Felháborodásomnak nem tudok hangot adni, mert szemem sarkából meglátom Kelly-t. A szőke hajú  csinos lány arca eltorzul egy gyötrelmes grimaszba, mely egy fájdalmas kiáltással egészül ki. Elborzadva látom, hogy szája egy "o" betűt képezve mutatja meg szemfogait, amik egy átlagos embernek sosem nőne ekkorára. Arcán könnyei patakokban folynak le, amik keverednek a gyöngyöző izzadságcseppjeivel. Elkezdődött az átváltozása. Legszívesebben odamennék hozzá és segítenék neki, de hogyan? Egyáltalán hagyná?
- Szerintem legjobb lesz, ha most kimész – szólal meg a Stefan nevezetű fiú, majd tanácsát megfogadva kilépek a szobából. Ekkor tudatosul bennem, hogy simán elszökhetnék. Senki sem állíthat meg. Szinte lábujjhegyen indulok el a lépcső felé, de valaki az utamat állja.
- Tudom, hogy nem akarsz elmenni, de azért mégis, nem tartanál velem? – kérdezi egy sármos mosollyal az arcán, majd megragadja a jobb karomat.
Hiába kapálózom, mert szorítása olyan erős, hogyha egy kigyúrt állat lennék, akkor sem tudnék megszökni. Eredeti úti célom felé ráncigál, amit nem értek. Merre akar ez vinni?

A bejegyzés címe... magyarázkodás.

Sziasztok! :))

Nos... egy hírünk van nektek, hogyha még érdeklődtök a blog íránt.
Mostanában kevés időm van, hiszen most fogok kisérettségizni magyarból + évvégén angolból és informatikból leteszem a középszintű érettségit. DE! Elkezdtem írni a részt és napokon belül ti is olvashatjátok majd. :))

Tudom, hogy sokat kellett várnotok, de egyszerűen nem megy gyorsabban. :(( Hogy ne legyetek szomorúak nagyon, kaptok egy kis ízelítőt a következő részből. :)

"Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe." 

~ Lindz. *

8. Fejezet: A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg.

Sziasztok Bloglakók!
Remélem még jár erre valaki, hiszen itt van a következő rész. :)) Nem fűznék hozzá sok dolgot, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog. ^^
Jó Olvasást!


Ahogy Joe összeesik, ijedten rohanok oda hozzá, nyomomban Nickkel. Arca sápadt még az égő tűz narancssárgás fénye mellett is, s mikor megnézném, hogy van-e pulzusa, akkor veszem észre a vércsíkot a nyakán. Sosem bírtam a vért, mert ha meglátom, rögtön elájulok, de most ki kell tartanom. Letépem a pólóm egy kis részét, hogy be tudjam kötni a sebet, már a csípős hideget sem érzem a megemelkedett adrenalin szintemtől. Körbetekerem a nyakán az anyagot, de úgy, hogy ne fojtsam meg. Azt hiszem így rendben lesz. Szólnunk kéne Kevinéknek, mert valakinek vigyáznia kell Joe-ra, míg megnézzük Kelly-t. Az erdőben vagyunk, s kitudja, milyen veszedelmek várhatnak a vérző fiúra. Feltápászkodom Joe mellől, s megkérem Nick, szóljon be a második sátorba, hogy jöjjenek ki. Ahogy a távolodó alakot nézem, rám tör a hirtelen pánik. Mi van, ha a középső Jonas fiú nem csak a sokktól beszélt zagyvaságokat, hanem igaza volt? Hiszen… Kelly sehol sincs, és nem hiába vérzik a nyaka. Valaki megharapta.
Gondolataimat Nick szitkozódása szakítja meg, aki éppen most tér vissza hozzánk ebben a pillanatban. Egyáltalán nincs rossz kedve, de arcán valamiféle pírt észlelek, ami fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, hiszen egy perccel ezelőtt még nem volt ott. Amint mellém ér elkezd arról magyarázni, hogy Kevin és Danielle éppen a gyerekcsinálást gyakorolták, mikor ő rájuk tört, és nagyon nem volt ínyére így meglátni testvérét. Én a helyzet ellenére is hangos kacajban török ki, mire Nick is megenged magának egy mosolyt. Sok helyen azt olvastam és sokan mondták is már, hogy a nevetés a legnagyobb ellenszer. Én sokszor akartam alkalmazni ezt a módszert, de valahogy, amikor szükségem lett volna rá, akkor pont nem ment. Ki akarna akkor nevetni, mikor elveszti az egyik családtagját és majdnem a legjobb barátnőjét? Mert nekem egyáltalán nem. A borús gondolataimat száműzöm fejemből, s meglátok két alakot, akik éppen a három sátor valamelyikéből másznak elő. Danielle és Kevin kissé ziláltan, de teljesen ruhástól indulnak el felénk, így semmi sem utal Nick előbbi kijelentésében, miszerint éppen valaminek a kellős közepén szakította volna meg a párt. Aggódó arccal figyelik Joe mozdulatlan alakját a porban, akit eddig senki sem emelt fel, fogalmam sincs, miért. Az egy dolog, hogy én nem fogok felemelni egy majdnem nyolcvan kilós fiút, de Nick igazán megtehetné azokkal az erős karokkal. Ránézek az említett testrészekre, s kiráz a hideg. Ezt szokatlannak tartom, hiszen ez még sosem történt meg. Kissé megrántom vállaimat, evvel kifejezve magamnak, hogy nem érdekel, mert nem ez a megfelelő alkalom, hogy átgondoljam ezt az egészet.
- Mi történt? – hallom a távolból Kevin hangját, aki leguggol testvére mellé, s közelebbről is megvizsgálja. Danielle mellé áll, és rám emeli barna szemeit, miszerint tőlem várja férje kérdését.
- Mi itt kint voltunk, aztán Joe kirohant Kelly-vel közös sátrukból, és össze-vissza hadovált… - mondja helyettem Nick.
- Mit mondott? – érdeklődik az ifjú feleség.
- Azt, hogy Kelly megváltozott… és megharapta őt – válaszolom most meg én a kérdést.
- Ez lehetetlen! – Áll fel öccse mellől Kevin.
- Itt tudnátok maradni, míg Nickkel körülnézünk? – térek rá a lényegre, hiszen a végére akarok járni az ügynek.
- Persze…
Remegő gyomorral indulok el a sátor felé. Fogalmam sincs, mit fogok ott találni, ezért bizonytalanul lépek be az aprócska helyre. Az első dolog, amit észreveszek, hogy Kelly egyáltalán nincs a sátorban. Minden szét van dobálva, és az ágyon egy kis vérfolt éktelenkedik, ami feltehetőleg Joe-é. Ránézek Nickre, aki ugyanolyan tanácstalanul álldogál a helyén, mint én. Nagy elhatározással a szívemben lépek ki a helyiségből és indulok el a fák, bokrok és bozótok irányába. Nincs semmilyen tárgy nálam, ami megvédhetne az erdőben búvó veszélyes állatoktól, de ez most nem számít. Meg kell találnom a barátnőmet. A földön heverő gallyak kettétörésének a hangjai és bagolyhuhogás kíséri utunkat, ami cseppet sem szívmelengető. A lelkem mélyén tudom: Nick ugyanannyira fél, mint én, de férfi létére nem mutatja ki. Viszont nekem mi okom van arra, hogy visszafojtsam? Az, ami göndör hajú barátomnak is. Kelly. Meg kell találnom őt. Most pont ugyanazt érzem, mint amikor megláttam őt a vérben feküdni a fürdőszobában. Félek, hogy elveszítem. Gyermekkorom óta ismerem őt, mondhatni már a testvérem, és vigyázni fogok rá. Ha törik, ha szakad. Ahogy ehhez a gondolathoz érek, a jobb oldalamról egy bokor susogását és az avarban található faágak reccsenését hallom. Tudom, hogy van itt még valaki, vagy valami. Megtorpanok, de fogalmam sincs, miért. Ha állat, akkor bármikor megtámadhat, erre én felkínálom neki magam vacsorára. Ennyi eszem csak nekem lehet. Nick nekem ütközik, hiszen a majdnem koromsötétben, nem láthatta megállásom. Egy bocsánatkéréssel fejezi ki, hogy nem direkt csinálta, de én csak lepisszegem. Halk zörej, s egy tenyér érinti meg a vállamat, miután a számat is befogta, így sikítani sem tudok.
- Lindz? – hallom Nick hangját.
A tornacipőm sarka kissé bemélyedve a földbe hagy mögöttünk két csíkot. Remélem, hogy társam lesz olyan ügyes és megtalál. Reggel legalábbis. Testemet erős, izomtól duzzadó karok szorítják vaskaromként, ami cseppet sem segít remegésemen. Nyárfalevélként adom elrablóm tudtára, hogy rettentően félek tőle. A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg. Összeszorul erre a gondolatra a gyomrom. Éppen alakult volna valami kettőnk között, s most kell meghalnom. Ez hihetetlen! Próbálnám elharapni támadóm kezét, hogy legalább sikítani tudják, de olyan, mintha meg sem érezné. Most veszem észre: ahol bőröm érintkezik az övével, ott jéghideg. Lehet, nem is ember? Akkor mi lehet ez?
Úgy fél óra s egy kilométer múlva, fényeket pillantok meg a távolban. Olyan, mintha egy házhoz vinne. Eközben az idő közben, gondolkodtam, és arra a megállapításra jutottam, hogy hátha Kelly is itt van valahol. Érzem, hogy cipőm eddig bírta. Talpa leválik az oldalsó résztől. Ebben a pillanatban lábamra állít az ismeretlen alak, de karomat egy percre sem engedi el. Mintha félne, hogy elrohanok. De könyörgöm, hogyan ha már kis híján cipőm sincs? Sarkam istentelenül fáj, amitől sírni tudnék.
- Gyere – hallok egy férfi hangot.
Az ajtón belépve egy hatalmas előszobába toppanunk, ami tele van régiségekkel. Olyan, mintha egy múzeumba léptem volna be, csak kicsit kisebb és személyesebb tárgyak vannak itt elhelyezve, mint ott. Végre a fényben végigszemlélhetem elrablómat. Hollófekete fürtjei a feje tetején állnak össze-vissza, s kék szemeiben valami furcsa fény csillog. Ruházata egy bőrkabátból, egy fekete pólóból és egy ugyanolyan színű farmernadrágból áll.
- Mi folyik itt? – hallok meg egy másik hangot jobb oldalamról. Ott egy barna felzselézett hajú, zöld szemű fiú áll, akin majdnem ugyanolyan ruha van, mint a mellettem állónak, kivéve a szürke pólót.
- Semmi…
- Tényleg, akkor ki ez a lány? – majdnem megszólalnék, de a feketehajú újra beszél.
- Szerintem a másik barátnője. Jobbnak láttam idehozni, hátha tud valamit a dologról – most már muszáj közbeszólnom.
- Kik vagytok ti?
- Én Stefan Salvatore – mondja a barnahajú. – És melletted pedig a bátyám, Damon Salvatore. De inkább most az a kérdés, te ki vagy.
- Én… Loyle Williams – nyögöm ki az első nevet, ami az eszembe jut. Csak nem gondolják, hogy elmondom nekik a nevem?
- Loyle ismersz valami, Kelly Dyle nevű lányt? – kérdezi Stefan.
- Igen, miért? – azt hiszem, megvan barátnőm.
- Gyere fel velem, és megmutatom.
A lépcső felé indulok, ahol már vár rám. Felkapaszkodok az első lépcsőfokra, aztán a másodikra, utána meg a harmadikra. Kíváncsi vagyok, mi történhetett Kelly-vel. Remélem nincs semmi baja. A lépcsőtől a harmadik ajtón megyünk be, s a látványtól majdnem elájulok. Barátnőm ül az ágyon és egy pohárból valami piros folyadékot iszik. Remélem az csak paradicsomlé…
- Loyle, tudom, hogy nehéz lesz neked, de ha életben akarod a barátnődet, akkor hagynod kell, hogy megharapjon.
- Hogy mi?

6. Fejezet: " Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán."

Jó Estét Mindenkinek, aki fent van még ilyen későn!
Tudom, hogy "kicsit" késtem a fejezettel, de megpróbálok legközelebb nem ennyit szerencsétlenkedni vele. Az olvasással is nagyon levagyok maradva, amit bepótolok, ne ijedjenek meg azok, akikét olvasom. :)) De remélem örülni fogtok neki, mert nagyon hosszú lett. Wordben 7 oldal. Nem semmi, mi? Lehet, hogy akik írnak, azoknak ez megszokott, de nekem most sikerült csak ennyit összeírnom.
Remélem kapunk pár kommentet erre a részre, ha már sikerült ilyen szép hosszút összedobnom nektek. ^^
Nem is húzom tovább az időt. :D
Jó Olvasást!

Gondolataimmal a fejemben lépek be a kórház ajtaján. Hallgattam Nickre, aki három hete próbál meg rám hatni, hogy látogassam meg Kelly-t. Persze, akkor csak csöndes hallgatást kapott válaszul. Huszonegy napon át ki sem mozdultam a szobámból. Hogy miért? Teljesen bezárkóztam. Nem bírtam az emberek között leni, főleg avval a tudattal, hogy én öltem meg barátnőmet. Attól még, hogy szobám falai közé száműztem magam, nem azt jelenti, hogy nem hallottam a beszélgetést, ami Kevin és Nick között zajlott le a nappaliban. Arról folyt az eszmecsere, hogy Kelly felébred-e a kómából valaha. Szavaik hatalmas tüskeként döfködték szívemet, hiszen felfoghatatlannak tartottam a Kelly nélküli életet. Egy nap alatt vesztettem el őt és nagymamámat, ami hatalmas űrt képzett a szívemben és lelkemben. Három héten keresztül egy hang sem hagyta el a torkomat, így kissé lámpalázasan lépek be a felvonóba. Tudom, hogy a 402-es termet kell keresnem. Oh, hányszor hallottam már ezt a számot! Kiráz a hideg, ahogy a lift megáll, s meglátom Nicket, Kevint és Danielle-t. Mindhárman nyúzott arccal bámulják a kilincset, hátha megtudnak valamit a bent lévő szerettükről. Akármennyire is szeretnék odamenni hozzájuk, nem megy. Képek villannak be a fürdőszobai esetről, így megkapaszkodom a közelben lévő üres betegágyban. Erre a hangra a leggöndörebb hajú Jonas fiú felém néz, s mikor észreveszi, hogy én vagyok az, kikerekedett szemekkel bámulja kissé görnyedt testemet. Rögtön felpattan, s karjai támogatásával a saját helyére ültet le. Közben Kevin felém nyújt egy pohár vizet, amit az előbb töltött nekem. Egy halvány mosoly kíséretében elfogadom a folyadékot.
Hirtelen kicsapódik a 402-es kórterem ajtaja, s Joe siet el mellettünk. Érdeklődve figyelem mozdulatait, majd eltűnik szemeim elől. Talán Kelly-vel van valami. Éppen megkérdezném a többieket, hogy tudnak-e valamit a bent fekvő lányról, mikor Joe újra megjelenik egy orvossal az oldalán, akinek hevesen magyaráz. Nem egy idősebb gyógyító, hanem harminc év körül lehet. A két fiú eltűnik a kórterem belsejében.
- Vajon jól van? – kérdezem kissé rekedtes hangon, barátnőmre utalva ezzel.
- Biztosan – mondja Nick, majd tenyerével végigsimít arcomon.
Testem megremeg érintésétől. Eszembe jut az a múlt keddi este, amin – mint számtalanszor előtte -, újra bejött hozzám. Nem hagyta, hogy megtegyem ezt, amit Kelly, ezért akkor is beszélt hozzám, kérdezgetett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ágyamon feküdtem, már majdnem elaludtam, de egy ajtónyitódás miatt inkább felemeltem a fejem. Megláttam őt, ahogy egy tálcát egyensúlyoz a kezében, rajta egy bögrével. Kíváncsian néztem, ahogy lerakja az éjjeliszekrényemre, s leül mellém az ágyra. Percekig bámultuk egymás tekintetét a halványan világító Holdfényben.
- Tudod, nagyon szép szemeid vannak – dicsérte meg, mire én felöltöttem a paradicsomhoz illő, piros szint. Hálát adtam az égnek, hogy egyikünk sem kapcsolta fel a villanyt. Nem válaszolok semmit, ezért folytatta. – Tudom, hogy nem fogsz megszólalni, de most sajnálom. – Mondta sejtelmesen, hátha ki tud belőlem húzni pár mondatot, de próbálkozása sikertelen volt. – Na, jó, akkor megyek.
Éppen állt volna fel, de én megfogtam a karját, valamilyen ismeretlen okból. De egy újabb megdöbbentő dolgot tettem ezután. Elvettem telefonomat a tálca mellől, és egy három szóból álló mondatot pötyögtem bele: Kérlek, maradj itt!
Arcán először meglepettséget láttam, de utána bólintott egyet. Megkönnyebbülve küldtem felé egy mosolyt, miközben bemászott mellém az ágyba. Meglepve érzékeltem, hogy jobb karjával átkarolja a vállamat, így fejem mellkasára került. Dobogó szíve nyugtatólag hat háborgó lelkemnek. Úgy éreztem, hogy amíg Ő itt van, addig én biztonságban vagyok. Homlokomra adott egy puszit, majd fülembe suttogta, hogy „Jó Éjszakát!”. Emlékeimből Joe zaklatott viselkedése ránt vissza a valóságba. A fiú levágja magát a mellettünk lévő székre, s arcát kezeibe temeti. Ijesztő az, ahogy vállai remegve tartják kezeit. Mintha sírna… Én és Nick aggódva indulunk el felé. Mi történhetett odabent? Ugye nem?
- Joe… - rakom vállára tenyeremet, s leguggolok elé. Elveszi arca elől kezeit, és könnyek folynak le arcáról.
- Azt mondta… azt mondta, hogy majdnem… - mondaná, de folyamatosan elcsuklik a hangja az elfojtott sírástól. Az ablakon át egyfolytában barátnőre pillant, aki kis ideig viszonozza a tekintetét.

*

- Kelly! – Rohanok barátnőm felé, és jó erősen megölelem. – Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – mondom ki azt, ami három hete nyomja a szívemet.
- Nem, ez nem igaz – mondja, mire elengedem, s ránézek.
- Mi?
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk – vélekedik Kelly, mire fejcsóválva tekintek rá.
- Dehogyis! Én tehetek mindenről – mondja Joe, s szegény fal bánja, mert hatalmasat csap rá.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? Én vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – mondja el monológját barátnőm, mire Kevin és Danielle egyöntetűen egyeznek bele, s Nick is bólint egyet. Ezután Joe-ra és rám veti barna szemeit. – Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt – szólal meg újra, hogy minket is rávegyen a felejtésre.
- Azért ne mindent – mondjuk egyszerre Nickkel, mire égszínkék szemeimet felé fordítom. Úristen, milyen aranyos, ahogy rám mosolyog.
- Jó, legyen – egyezik bele Joe.
- Akkor most nagyölelés! – kiált Kelly, és mindannyian megöleljük egymást. Én Nick és a lány mellé kerülök.
- És akkor a nagy peace and love-nak a tetejébe, bejelentenék valamit – hozakodok elő ötletemmel. Ezt még a szörnyűségek előtt szerveztem, hogy a fiúk is kitudjanak kapcsolódni egy kicsit, hiszen a karrierjük kezdete óta nem voltunk semmi nyugis helyen. Kijelentésem után, csupa kérdő tekintettel találom szemben magamat, ezért folytatom: - Nos, szerveztem egy négy napos kempingezést nekünk.
- Hű – mosolyog Kelly.
- Nem mondod? – kérdezi Nick és Joe, de Kevin csak felnyög. Mi baja lehet?
- De bizony – nevetek. – Beszéltem a dokival, aki azt mondta, hogy Kelly mostanában fog felkelni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk – mondom el ezt mind egy szuszra, s egy kis ferdítéssel. A kemping vezetővel úgy beszéltem meg, hogy nem tudjuk, mikor megyünk. Nem lelkesedett az ötletért, de egy kis kenőpénzzel mindent ellehet intézni.
- Nem kéne Kelly-nek pihennie előbb egy kicsit? – aggodalmaskodik Joe.
- Nem kell, megleszek, köszönöm.
- Biztos? – kérdezi meg Nick is.
- Persze, de most haza szeretnék menni – jelenti ki Kelly.
- Hova haza? Haza-haza, vagy hozzánk haza? – teszi fel a kérdést Joe.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba. Még szép, hogy hozzátok.

*

Ahogy hazaérünk, Nick tanácsát követően felmegyek én is pakolni. Bár négy napra megyünk, de mindig is el szoktam túlozni a ruhák mennyiségét. Még régebben – talán két évvel ezelőtt -, elmentünk a fiúkkal és Kelly-vel hegyet mászni. Akkor két nehéz táskával indultam el, s a vége azt lett, hogy a legkisebb bandatag hurcolta az egyiket. Emlékszem is, amint felértünk, egy puszival háláltam meg kedvességét. Szerelmes mosollyal az ajkaimon veszem ki szekrényem aljáról az üres bőröndöt, majd az ágyamra rakom le, s kinyitom. Legnagyobb meglepetésemre, egy képkeret fekszik a legalján. Kezeim közé veszem a kis tárgyat, és megfordítom. A kép, engem és Nicket ábrázolja tizenkét éves koromban. Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán. Nevetőgörcs jön rám az emléktől. Már ifjabb korában is szerette magát fényképezni, de lányos hisztimmel elértem, hogy rólunk is csináljon egy képet. Ő duzzogva megtette, amit kértem tőle, s Denise-t megkértem, hogy nyomtasson nekem belőle egy példányt. Emlékszem Nickkel egyszer nagyon összevesztünk, és ekkor vágtam be a képkeretet a szekrénybe. Aznap este nem tudtam aludni, mert nem volt a kezemben… Gondolataimat egy ajtó nyitódása és csukódása szakította meg, így a képet a hátam mögé dugom.
- Szia, Nick! – köszönök neki.
- Hello! – mondja egy mosollyal az arcán.
- Mit dugdosol? – Szóval észrevette…
- Semmit – tagadom le a nyilvánvalót, s a paplanom alá csúsztatom a képünket.
- Aha – mosolyog tovább. Ilyenkor olyan aranyos.
- Leülsz? – kínálom hellyel a Jonas fiút, köztem és a bőröndöm között. Mikor elfoglalja a helyét, felhúzott térdem a combjához ér.
- Látom még semmit sem csináltál. Talán segíthetek – Utal arra, hogy bőröndöm üresen tátong ágyam közepén.
- Nem kell, magamtól is meg tudom csinálni – mondom, miközben szekrényem felé indulok avval a szándékommal, hogy megmutassam: nem vagyok már kisgyerek. Ahogy visszafordulok egy halom ruhával a kezemben, az övében meglátom a képet. Arca egy megmagyarázhatatlan mosolyra van húzódva.
- Nick… én…
Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem kézen fog, s átrohanunk az ő szobájába. Fogalmam sincs, miért rángatott át, de amint benyúl éjjeliszekrénye legfelsőbb fiókjába, s előhúz onnan egy képet, megvilágosodom. Neki is megvan. Azt hittem, az a pillanat, csak nekem jelentett sokat, de ahogy most Nickre nézek, rájövök, talán többet érzünk egymás iránt, mint barátság. Jó, magamról idáig is tudtam, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de álmomban sem hittem volna, hogy ő is így érez. Egyre jobban közelebb kerülünk egymáshoz, s érzem, szívem hevesebben ver a megszokottnál. A tér és idő szinte megszűnik létezni számomra, csak gyönyörű arcát látom. Azt hiszem megtaláltam azt, ami egész életemben itt volt nekem, de mégsem. Őt.
- Gyertek le! – hallom Kelly hangját a távolból.
Lemondóan fordulok az ajtó felé. Nem látom Nick arcát, de biztos vagyok benne, hogy ő is csalódott. Lefelé menet ínycsiklandozó illatokat kezdek el érezni, mintha egy pékség kellős közepén állnék. A konyhában legnagyobb meglepetésemre hét tányér van elhelyezve az asztalon, amiken hatalmas palacsintahegyek várnak minket. Tátva maradt szájjal lépek be a helyiségbe, s megállok Joe mellett. Rávetek egy te-tudod-mi-folyik-itt? pillantást, de ő csak sejtelmesen mosolyog.
- Szóval, srácok én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekeveredtem az életetekbe a problémáimmal – kezdi Kelly. Furcsa érzés kerít a hatalmába, amit nem tudok hova tenni. – Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni sem állt szándékomban. – Könnyei útnak indulnak, én pedig megölelném, de ő folytatja. – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez-az ajándékom – mondja, majd a hatalmas palacsinta kavalkádra mutat.
- Wáó… - Danielle, csak ennyit tud mondani, majd a legközelebbi tányérról elvesz egy finomságot. Ez után mindenki odatülekedik az asztalhoz, s elvesz a különféle ízű nyalánkságokból egyet-egyet. Már a harmadik palacsintámat fogyasztom, mikor a mellettem ülő Nick fejére esik valami.
- Mi a…? – kérdezi, erre Joe és Kelly röhögésben törnek ki. Kissé felemelkedem helyemről, s a látványtól egy vigyor jelenik meg arcomon. Közelebb hajolok hozzá, és elkezdem a nyúlós darabokat kiszedegetni a hajából. Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem enyhe mentol-citrom kölnijének illatát.
- Tökéletes – jelentem ki, majd visszapattanok a helyemre. Nick tekintete engem pásztáz, s csokoládébarna szemei sakkban tartják az én égszínkékjeimet. Már éppen folytatni akarnánk a fent elkezdetteket.
- Khm – szólal meg Joe, s évvel tönkreteszi körülöttünk a varázslatot.
- Én megyek, és letusolok – mondja Kelly.
Ezek után mindenki megy a saját dolgára. Én történetesen fel a szobámba, hogy elkezdjem végre a pakolást. Úgy döntök – mivel nincs kedvem órákig pakolni -, most a legszükségesebb ruhadarabokat viszem el. Úgyis egy erdőben leszünk, oda meg nem kell kiöltözni, ugye? Először is a Nickkel közös képünket felrakom az éjjeliszekrényemre, majd a földre ledobott ruhákat hajtogatom össze, s helyezem bele bőröndömbe. Újabbakat veszek ki a szekrényemből, és azokat is a helyükre pakolom. Ez így megy sorra, míg elegendőnek tűnik. Átmegyek a fürdőszobába, hogy egy gyors fogmosást követően elteszem a fogkefémet is. Visszatérek szobámba, ahol a bőröndöm tetején egy kis lapocskát vélek felfedezni, ami tuti, hogy nem volt itt, mikor elhagytam a helyiséget. Széthajtogatom a lapot, amilyen szálkás, dőlt betűkkel írt, rövid üzenetet találok.

Ha van kedved, gyere át hozzám.
                                                                       Nick

Furcsa arckifejezéssel rakom le a papírkát, de gyomrom ugrál össze-vissza örömömben. Nem is várok tovább, hanem rögtön elindulok a folyosó végi helyiséghez, de útközben összetalálkozom Danivel.
- Hát te? – kérdezem döbbenten.
- Éppen Kelly-hez megyek. És te?
- Én is – vágom rá, majd benyitok a velünk szemközti szobába. – Szia. – Mondjuk Danielle-el, majd egyszerre öleljük meg az ágyban fekvő lányt.
- Szeretlek titeket, csajok – szólal meg hirtelen, mire mi elengedjük őt.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyogok a mellettem ülő lányra, mire ő csak legyint egyet. Remélem nem bántottam meg.
- Köszi – vigyorog rám Kelly.
- Na, jó… nekem sok volt ez a mai nap. Jó éjszakát nektek! – mondja Danielle, miközben megpuszil minket.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – mondom, de eszem egyfolytában Nick meghívásán gondolkodik.
Ahogy kilépek, meghallom Kevin horkolását, ami mosolyt csal az arcomra. Újra elindulok a sötét folyosón, de már nem találkozok senkivel sem. Óvatosan nyitok be a Jonas fiú hálójába, ahol ég a villany, de Nick már alszik. Odasomfordálok az ágyához, és betakarom őt, nehogy megfázzon. Egy puszit lehelek homlokára, majd a lámpát lekapcsolva elhagyom a szobát. Nem is sejtem, hogy a lakójának mosolyra húzódik szája, rólam álmodva.

*

Reggel álmosan és összekócolt hajjal kászálódom ki ágyamból, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Már éppen szitkozódni kezdenék, hogy foglalt, mikor Nick jön ki onnan. Hajából csöpög a víz az izompólójára. Azt hiszem menten elájulok. Ekkor ellép előlem, hogy birtokba vehessem a helyiséget, s megmenti a helyzetet is. Egy gyors zuhanyzás és hajszárítást követően, kilépek a folyosóra. Úgy döntök, hogy meglátogatom Kelly-t. Belépek, de azt hiszem rossz szobába, mert Joe félig göndör, félig egyenes fürtjeit pillantom meg. Mielőtt becsukhatnám az ajtót, Kelly pillant felém.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok. – Égő fejjel csukom be az ajtót. Úristen, ez űberciki volt! Lemegyek a konyhába, ahol Kevin, Danielle és Nick fogyasztják a reggelijüket. Én leülök a legközelebbi székre – Nick mellé -, és elkezdek meggylekvárt kenni az egyik szelet pirítósra. A jelen lévőknek rögtön feltűnik a zavarodottságom.
- Linda, mi történt veled? - kérdezi Dani.
- Azt hiszem… Kelly-nek és Joe-nak jó éjszakája volt – jelentem ki.
- Miért? – kérdezi meg Nick. Úgy látszik ő nem értette a célzást.
- Együtt aludtak vagy… - Nem tudom befejezni, mert megjelenik a két említett.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, egy ásítást követően.
- Semmiről – mondom gyorsan, aztán felállok az asztaltól. – Hm… ez finom volt. – Fordulok Danielle felé egy mosollyal az arcomon.
Elindulok felfelé, de még hallom Kelly hangját, ahogy rákérdez a dologra. Szerintem, tudja, miről beszélgettünk. Belépek szobámba, hogy újra leellenőrizzem azt, hogy megvan-e minden. Zokni, bugyi, melltartó rendben. Éppen a többi ruhadarabot kezdeném el leltározni, mikor kopogást hallok meg ajtóm felől. Egy könnyed jöhetsz kiáltással beengedem az illetőt. Kelly lépked be a helyiségbe.
- Szia – köszön, majd leül a zoknik kupaca mellé.
- Hello – mondom egy kínos mosoly kíséretében. – Mi járatban? – kérdezem, miközben Mickey egeres pólómat teszem le egy halomra.
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, s be kell látnom, hogy ilyenkor nagyon hasonlít a középső Jonas fiúra.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – kezdenék el védekezni, mire nevetni kezd. Most mi van?
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondja még mindig vigyorogva.
- Kösz… - mondom kissé sértetten. – De most mesélj – kérlelem, majd leülök mellé. – Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak?
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. – Arca, mintha a vörös kissé világosabb változatát öltené fel. – Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – Ezek után már haja tövéig olyan, mint egy paradicsom. – Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak. – Ekkor kitörik belőlem a nevetés, és csak nagy nehezen tudom abbahagyni. Azt hiszem, régóta nevettem ilyen jót.
Nemsokára el is indulunk a kempinghelyre. Közös megegyezés alapján két kocsival indultunk el, így én Kelly, Nick és Joe társaságában ültem be az autóba, Kevin és Danielle pedig külön indultak el. Amikor először megláttam Joe-t, újra előtört a nevetőgörcsöm, s csak kevéssel múlott, hogy bevalljam a nevetésem okát. Azt mondtam neki, hogy feláll az egyik hajszála. Rögtön megnézte magát a kocsi visszapillantó tükrében. Oh, édes Joe. Most az ablaküvegen keresztül nézem Los Angeles ismerős utcáit, miközben a rádióban Demi Lovato Here We Go Again slágere hatol a füleimbe. Mellettem Nick ül, aki szüntelenül dúdolgatja a dallamot. Annyira szeretem a hangját. Mintha egy földre szállt angyal énekelne. Nemsokára egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk Mystic Falls-ba. Izgatottság kezd úrrá lenni rajtam. Úgy érzem, hogy ez a négy nap hihetetlenül fantasztikus lesz.

*

Sietve kászálódok ki az autóból, hiszen megérkeztünk az erdőhöz, ahonnan gyalog kell mennünk. Mr. Heart örömködve fogad minket. Nem is csodálkozom rajta, mert két autón kívül, nem látok itt másikat, kivéve a miénket. Bevezet minket az erdő szélén álló faházikóba, ahol ad egy térképet, és megbeszéljük, hogy majd hazaindulás előtt fizetünk. Így hát csomagjainkat hurcolva indulunk el a rengeteg fa közé. Érdekes módon semelyikünk sem szólal meg, így csak az avar zörgése és néhány ág reccsenése zavarja meg a csendet. Furcsállom is, hiszen a madarak csicsergését sem hallom. Hirtelen egy kisebb pukkanást hallok magam mellett. Nick felé nézek, aki unottan fújja rágójából a buborékokat, majd pukkasztja ki őket.
- Ezt, hogy csinálod? – kérdezem meg tőle, hiszen én ezt nem bírom megcsinálni.
- Csak ki kell lapítanod a nyelveddel, és fújni, mint egy gyűrűt – mondja, majd előkapok egyet a zsebemből és gyorsan elkezdem rágni.
Ahogy tanácsolta, egy körszerűséget csinálok belőle és jó erősen megfújom. A várt eredmény elmarad, mert kirepül a számból egyenesen Joe kapucnijába. Nickkel nagy megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy visszatartsuk a röhögést. Azt hiszem, evvel nem próbálkozom meg egy darabig. Kevin letér az ösvényről, így arra következtetek, hogy megérkeztünk a táborhelyre. Nem is csodálkozom, mikor meglátok három sátrat.
- Azt hiszem, itt vagyunk – szólal meg Dani.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához rántja barátnőmet. Nickkel egymásra nézünk egy mosollyal az arcunkon. Szívem hevesen ver. Három éjszaka vele? Úgy gondolom, a sors is így akarja, hogy együtt legyünk.
- Üvegezés!! – rikkant fel Joe, engem halálra ijesztve. – Van pia is. – Kacsint egyet.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin, egy hatalmas vigyorral az arcán. Így hát körbeülünk a tábortűz helyére, s Joe pörget. Nick jön ki elsőnek.
- Mersz vagy felelsz? – jön a már megszokott kérdés megfordítva. Tipikus.
- Felelek - mondja az egyszerű választ.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – kérdezi Joe, mire Nick elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – válaszoljam, majd gyorsan pörget is, mégpedig Danielle-re.
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t – hangzik az utasítás. A lány meg is teszi.
Ezek után jobban beindul a játék. Már szédülök egy kicsit, mert megittam pár pohár Brandy-t. Jókedvünk azonban egyre csak fokozódik, míg meg nem kapom azt a feladatot, hogy csókoljam meg Joe-t. Szinte mászok a fiúhoz, aki csücsörítve tartja nekem a száját. Nevetve hajolok felé, s csak egy leheletnyi puszit adok neki. De rögtön, ahogy elengedem, ő húz vissza. Fogalmam sincs, miért csinálja. Először azt hittem, hogy a rágógumi miatt, de nem úgy tűnik. Már vagy fél perce harapdálja ajkaimat, mire le tudom vakarni magamról. Körbenézek, és látom, ahogy Kelly felpattan és berohan az egyik sátorba. Én utána mennék, de nem tudok. Lábaim nem engedelmeskednek nekem, s csak annyit érzékelek, hogy a világ forog körülöttem. Vajon mi történt? A sötétség édes madzaggal hívogat magához, aminek nem bírok ellenállni.

*

Arra eszmélek fel, hogy egy puha valamin fekszem, s semmire sem emlékszem, csak arra, hogy elkezdtünk üvegezni. Halk gitárszó üti meg füleimet, amitől hihetetlenül zúgni kezd a fejem. Feltápászkodom a földről, de jól bevágom a fejem a sátort tartó fába. A fájó testrészemet fogva lépek ki a szabadba, ahol Nicket látom meg az égő tűznél, gitárral a kezében. A dal, amit játszik, számomra ismeretlen, de lágy és lassú hangokból épül fel. Leülök mellé, s ő a pokrócot felém nyújtja, hogy bújjak be mellé. Ez az éjszaka kissé hűvös. Leteszi a gitárját, hogy jobban össze tudjunk bújni.
- Szépek a csillagok, nem? – hallom hangját, mire felnézek. Igaza van. Kicsik, de mégis millióan vannak. – Tudod, már rég el akartam mondani neked valamit.
- Igen? – kérdezem reménykedve, csillogó szemekkel.
- Segítség! – Halljuk meg Joe-t, majd kirohan a jobb oldali sátorból.
- Mi van? – kérdezem.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja, de ezután elájul. Mi ijedten nézünk össze Nickkel, majd a segítségére sietünk.


Szerintetek mi történt Kelly-vel? És, nagyon megbánthatta Joe avval, hogy Lindával olyan csókot váltott? Azt hiszem, nem kell nagy IQ ahhoz, hogy rájöjjetek, mit akarunk kihozni az egészből. Remélem ez a kis momentum nem veszi el a kedveteket a történet folytatásától sem. :)
Köszönöm, hogy elolvastad!
Jó Éjszakát!

4. fejezet: Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele!

Hellósztok Bloglakók! :)
Ismét itt a rész, az én tollamból, ami igencsak nem boldog, mint az előző.
A következő rész fogalmam sincs, hogy mikor jön, mert Kelly elment nyaralni, így nem tudom, mikor rakja fel. =/

Köszönjük szépen az előzőhöz a kommentet. ^^

Jó Olvasást!


Hirtelen dühöt és szomorúságot kezdek el érezni. Kelly a legjobb barátnőm, de még sem tájékoztatott arról, hogy sikerült Joe-val összejönnie. Én mindent elmondok neki. Ő pedig… áh, mindegy. Csalódtam benne és kész. Mi lett volna, ha nem jövünk fel Nickkel? Örökre elhallgatja, vagy mi? Hirtelen leválnak egymásról, majd Kelly döbbent tekintetét veti rám.
- Jézusom! – mondja, és ledől a kanapéra. Annyira zavarban van, hogy arcát a kezei közé veti. Joe, csak sóhajt egyet. Bocsi, hogy élek, komolyan! Majd legközelebb rakjatok ki egy „Ne zavarj” táblát.
- Kelly… szólalok meg, bár magam sem tudom, miért.
- Nem történt semmi – Ezt semminek nevezed? – Ez egy hülye… félreértés. Joe cukkolt – mondja védekezésképpen. Persze, én meg az angol királynő vagyok.
- Én cukkoltalak? – kapja fel a vizet a fiú. – Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt. Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – Most jól odamondta Kelly-nek, amin csodálkozom is.
- Joe – kezdi Nick, de végül elhallgat.
- Kelly, hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok? Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… - török ki, de hangom megakad. – nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem? Na, szép…
Hirtelen felindultságomban az emeleti szobát veszem menedékhelyül. Amint belépek a helyiségbe, kulcsra zárom az ajtót. Nem vagyok kíváncsi senkire, legfőképp őrá. Ledobom testemet az ágyra, s könnyeimnek utat engedek, bár magam sem értem, hogy mi okból sírok. Talán a csalódottság, de lehet a düh miatt is. Soha nem éreztem ilyet Kelly iránt, mint most. Nem akarom látni őt. Emlékszem, mikor elmondtam neki, hogy tetszik Nick. Ő figyelmesen végighallgatott engem, ami, akkor nagyon jól esett. Ezért sem értem, hogy miért hallgatta el előlem ezt az információt. Egy kopogás üti meg a fülemet, de nem válaszolok. Gőzöm sincs, hogy ki lehet az, de ebben a pillanatban fütyülök rá.

- Linda, légyszi engedj be, itt Nick – hallom dallamos hangját. Miért nehezíti meg a dolgom?
- Menj el, kérlek! – válaszolom, de nem tágít.
- Addig itt fogok állni, míg be nem engedsz!
- Akkor maradj ott – mondom inkább csak magamnak, de végül sóhajtva felállok, és elforgatom a kulcsot a zárban.
Amint meghallja az ajtó nyitásának műveletét, rögtön lenyomja a kilincset. Aggódó tekintettel méri fel, hogy tettem-e valami kárt magamban, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy nem, csak megölel. Megdöbbenve, de mégis jólesően bújok karjai közé. Amint arcomat mellkasához szorítom, könnyeim újra útnak erednek. Ő egy szót sem szól, viszont hátamat simogatja, ami rázkódik a sírástól. Ma már másodszorra sírom el magam előtte. Vajon mit gondolhat? A könnyeim kezdenek elapadni, mire kibújok biztonságot nyújtó öleléséből. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Talán begolyóznék…
- Kérsz valamit inni? – kérdezi hirtelen, mire gondolataimból visszatérek arra a világra.
- Igen – válaszolom, majd elmegy. Gyorsan vissza is tér két bögre kakaóval. Egy halvány mosoly kíséretében elveszem azt, amelyiket felém nyújtja.
- Köszönöm – mondom. – Hmm, ez írtóra finom. Hogy csináltad? – kérdezem, mert tényleg nagyon ízlik.
- Ha elárulnám, akkor meg kéne, hogy öljelek – mondja komoly arccal, mire elnevetjük magunkat.
- Tényleg? Akkor tedd meg – folytatom a játékunkat, de ő elkomorodik. Vajon valami rosszat mondtam?
- Linda, ne mondj ilyet. Tudom, hogy most haragszol Kelly-re, de vannak mások is, akik szeretnek téged – mondja, én pedig a gondolataimba merülök, ismét.
Hogy érthette ezt? Vajon magára gondolt? Áh, persze… hogy is gondolhatok ilyet? Ő biztos, hogy csak barátként tekint rám, de mégis… jó lenne, ha most nem lenne igazam. Visszarakom az üres bögrét a tálcára, majd elnyúlok az ágyon. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután. Annyira szeretném, ha ez a pár óra, csak úgy kitörlődne az emlékezetemből. Tekintetemet az éjjeliszekrényen pihenő órára vetem, s megrökönyödve látom, hogy pontosan éjfélnél álnak a mutatók. Ennyire elszaladt volna az idő? Végül Nick is mellém telepedik, ami jól esik. Egy hirtelen mozdulattal felsőtestemet felemeli, majd arcomat mellkasára fekteti. Én mélyet szívok citrom-menta illatú parfümjéből, és úgy teszek, mintha aludnék, hátha elhiszi. Derekam köré fonja karjait, s énekelni kezd egy ismerős dallamot. They come and go, but they don’t know, that you are my beautiful…
Reggel kialvatlanul és nyűgösen nyitom ki szemeimet. Azt veszem észre, hogy fejem fel-le mozog, amit nem értek. Amint Nick arcára nézek, rögtön beugrik a tegnap éjszaka. Szemei le vannak csukódva, s ajkai résnyire nyitva vannak, amiken veszi be a levegőt. Még egy picit nézem angyaléval vetekedő alakját, majd lemegyek a konyhába, ahol Danielle és Joe tartózkodik.
- Jó Reggelt! – mondom a lánynak, de a fiút szóra se méltatom.
- Neked is – mondják egyszerre, de Joe kissé hidegen teszi ezt.
- Figyeljetek, nem beszélnétek ezt meg? – kérdezi Dani, mire csak a fejemet rázom. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára.
- Ha Miss. Tökéletes nem hallgat meg, akkor nincs mit mondanom.
- Joe, ne légy már ilyen! – szól rá Danielle, de engem egy cseppet sem érdekel már.
Szó nélkül egy bögrébe kávét és édesítőszert rakok, majd újra a szoba felé veszem az irányt. Nick még mindig alszik, így csak lerakom a bögrét az éjjeliszekrényemre, és felveszem a tegnap otthagyott tálcát. Remélem, hogy Joe már elhagyta a konyhát, de amint belépek, újra szembetalálom magam vele. Ilyen nincs… Berakom a piszkos edényeket a mosogatóba, és veszek Dani különleges, zöldséges rántottájából. Ez a csaj istenien főz. Nem tudom, hogyan csinálja, de meg kell tanítania engem is. Leülök az asztalhoz, ahova időközben Joe és odakeveredett.
- Linda én… - nem tudja befejezni, mert a szavába vágok.
- Joseph, örülök, hogy jártok, tényleg. De kérlek szépen, engem hagyjatok békén egy időre – mondom el monológomat.
- Nem járunk… még magunk sem tudjuk, hogy mit érez a másik – mondja, mire felkapom a fejemet.
- Tényleg? – kérdezem meg végül.
- Igen…
- Hol van most? – teszem fel következő kérdésem.
- Azt hiszem a fürdőbe ment – mondja félvállról. Én rögtön odamegyek, hogy minél előbb bocsánatot kérhessek barátnőmtől.
- Kelly, figyelj… Joe elmondta, hogy nem jártok… Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – mondom izgatottan. Alig várom, hogy kinyissa az ajtót.
- Nem – hallom sírástól csukladozó hangját. Értetlenül bámulom a zárt ajtót, míg Nick meg nem szólal mellettem, amivel rettentően megijeszt. Mikor került ide?
- Kelly, mit csinálsz odabent?
- Menjetek el innen! – halljuk a kétségbeesett választ. Ez megrémít engem.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - Nick kezd kijönni a sodrából.
- Tűnjetek már el! – Az erőtlen hang kicsit sem vall barátnőmre.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – kiálltja be Joe is. Remegve várom az újabb fejleményeket. Fogalmam sincs, hogy miért, de rosszul vagyok. Úgy érzem, hánynom kell.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Joe idegességében rácsap egy jó nagyot az említett tárgyra. Ezután egy sikoltást és egy hatalmas csapódást lehet hallani a helyiségből. Erre a hangra Dani és Kevin is idejönnek, majd Joe betöri az ajtót. Amit ekkor látok, sosem fogom elfelejteni. Kelly alatt hatalmas vértócsa festi be testét vérrel, ami bal csuklójából folyik a földre. Hatalmasat sikítok, de nem csak én, ha nem Danielle is. Szememből patakokban folynak le könnyeim, majd hirtelen két kar vesz fel lábaimról, s eltávolít vérző barátnőm mellől. Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele! Ha nem mondok neki olyanokat este, akkor… akkor nem próbálja meg megölni magát. Azt hiszem sokkot kaphattam. Nem érzékelek semmit a környezetemből, csak azt, hogy rázkódó testemet egy puha dologra fektetik. Szépen lassan a világ elsötétül, aminek most az egyszer örülök.
Újra eszméletemnél lehetek, hiszen Nick aggódó tekintetével találom szemben magamat. A fiú itt térdel mellettem, s ujjainkat összekulcsolva figyeli minden mozdulatomat. Mikor meglátja, hogy felébredtem, egy halvány mosolyt küld felém. Hirtelen felülök, s figyelmemet a fürdőszoba felé fordítom, de az ajtaja zárva van.
- Hol van? – kérdezem.
- Kórházban, de azt mondták, hogy fel fog épülni – jelenti be, mire én felsóhajtok.
- Nick… én féltem. Nem akarom elveszíteni – mondom el aggodalmam, és ő karjai közé zár.
- Nem lesz semmi baj. – Amint kimondja, a csengő fülsüketítő ricsajjal töri meg a körénk telepedett csöndet. Nick feláll, és az ajtó felé indul. A vendégünk nem más, mint Richard Miller, a bátyám. Hitetlenkedve nézek rá, hiszen ő Londonban maradt a többiekkel.
- Szia! – mondom, és a karjai közé omlok.
- Hello! – mondja szűkszavúan, mire felnézek arcára. Barna szemei vörösen, karikásan és szomorúan tekintenek le rám. Mindig mosolygó ajkai, most lekonyultan, s kiszáradva mutatják magukat a világnak. Valami itt nincs rendben!
- Mi történt? – térek rögtön a tárgyra.
- A nagyi… a nagyi meghalt – mondja könnyes szemekkel. A vér is megáll az ereimben. Hogy mit mondott?
- Ne… nem az… az nem lehet – mondom akadozó, sírós hangon.
- De… holnap temetjük.
Innentől kezdve se nem hallok, se nem látok a könnyeimtől. Lerogyok a földre, s zokogom, mint egy ötéves, aki nem kapja meg a hőn áhított ajándékát. Hogy lehet ez? Először Kelly, most meg nagymama? Miért, Istenem, miért?

2. Fejezet

Sziasztok! :)
Itt is van a második fejezet, ami már az én szemszögemből íródott. ^^ Remélem tetszeni fog és köszönjük a két kommentet, amit az első fejezetre írtatok. *-* Sőt a több, mint száz látogatónak is örülünk. ^^
Jó Olvasást! ^^

2. Fejezet:  Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni.


Bekapcsolom a rádiót, majd örömmel konstatálom, hogy a fiúk dalai közül, a kedvencem megy. A pörgős ütemre elkezd járni a lábam, kikerülve a bútorokat. Nem tehetek róla, imádok táncolni. Anyámék gondoskodtak róla, hogy megszeressem. Mikor 9 éves voltam, akkor beírattak egy tánctáborba, és profiktól tanulhattam. Egyszer voltam országos bajnokságon is, ahol második lettem egy sérülés miatt. Azóta nem táncolhatok, csak óvatosan. Becsukott szemmel élvezem a fülbemászó dallamot, mikor megszólal mögöttem valaki.
- Szia, Linda – mondja Nicholas, én meg megállok a mozdulatban.
- Óóó… Nick. – Térdem remegve mondja fel a szolgálatot, így a padlón végzem. Remek, pont előtte…
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, csak a sérülésem – nyögöm, miközben próbálnék felállni, de nem megy. Térdem nem akar engedelmeskedni.
Egyszer csak két tenyeret érzek derekamon, majd emelkedni kezdek a földről. Ugyanaz történik, mint mikor a versenyen estem össze. Nick odafutott hozzám, és remegő testemet felszedte a földről. Valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem ott, ahol teste érintkezett az enyémmel, ami most sem változott. A levegőt gyorsabban veszem, mint kéne, és szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dörömböl a testemben. Remélem, hogy Nick nem veszi észre a testemben lévő változásokat. Oda bicegünk – pontosabban, csak én – a díványhoz, ahova óvatosan leültet. Tekintetéből még mindig nem tűnt el az aggódás szikrája, de szája mosolyra gördül. Erre az én ajkaim is felfelé gördülnek, és csak nézzük egymást. Néha húsos ajkaira téved tekintetem, de rögtön elveszem onnan, nehogy feltűnő legyek. Lehet, hogy nekem káprázik a szemem, de mintha arca egyre közelebb lenne az enyémhez. Ezt a pillanatot egy velőtrázó sikoltás töri szét, mire mindketten felpattanunk, és Nick futva én meg döcögősen indulok el a hang irányába.
- Kelly, jól vagy? – Az út végét nagy fájdalmak között, de futva teszem meg.
- Nem tudom… - köhögi fel a szavakat. Joe-ra nézek, de nem a megszokott mosolyommal, hanem a legcsúnyább nézésemmel. Ha Kelly-nek bármi baja lesz, nem éli meg a holnapot. Kelly hirtelen felül, mire Joe elkezdi a magyarázkodást.
- Kelly én…
- Joe, ne. Nem érdekel.
Kelly felpattan, majd besiet a házba, őt pedig Nick követi. Joe értetlen arccal néz rám, mire én se szó, se beszéd a vendégszobát veszem ki célul. Leülök a kanapéra, majd a történteken kezdek el agyalni. Joe-ba mi ütött? Hogy képzeli, hogy beleugrik Kelly-vel együtt a medencébe? És, ha megfullad? Ebben a pár hétben, mióta hazajöttek egy turnéról, azóta olyan értelmetlen dolgokat csinál. Például tegnap ráöntötte a kóláját Kelly-re. Semmi oka nem volt rá, de Ő mégis megtette, és megpróbálta véletlen balesetnek álcázni az egészet. Hirtelen Joe kiabálása töri meg a kellemes csendet, mire lesietek a teraszra, mert ott mindent hallani lehet.
- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél. – Nick mellé ülök az egyik napozóágyra, és ránézek arcára, ami szomorúságot tükröz. Éppen megkérdezném tőle, hogy mi a baja, de ekkor újra hallatszódnak bentről hangok, így inkább arra fordítom a fejemet.
- Ennyi? – halljuk Kelly cinikus hangját. Jellemző. Ha haragszik valakire, akkor mindig ezt a hangját veti be, hogy idegesítse az illetőt.
- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk. – Teljesen kínosnak érzem, hogy hallom ezt a beszélgetést.
- Dehogy járunk! – Kelly biztosítja Joe-t erről.
- Biztos? – halljuk meg Joe erőtlen, kétségbeesett hangját.
- Nem tudom… Sétálok egyet.
Ebben a pillanatban állok fel, hogy elmenjek, de már késő. Kelly ott áll a teraszajtóban, és a mi kettősünket bámulja. Szemei kikerekednek, majd visszanéz a házba. Ott újra két döbbent szempár bámulja sziluettjét Kevin és Dani személyében. Azt hiszem, majdnem a ház összes lakója hallotta ezt a kínosan romantikus jelenetet. Kelly egyszer csak fogja magát, s elindul a hátsó kertben található kapu felé. Mindenki lefagyva bámulja a jelenetet, mire Joe utána szalad.
Idegesen tördelem az ujjaimat, mert már egy fél órája, hogy elmentek. Eközben Danielle csinált vacsorát, amiből épp, hogy ettem valamit. Kelly a legeslegjobb barátnőm, nem akarom elveszíteni. Újra az egyik vendégszobában fekszem az ágyon, és gondolkodom. Nick is… jaj. Annyira tetszik, de nem merem neki bevallani, hiszen a kezdetek óta barátok vagyunk. Mikor megalakult a Sons Of Jonas, annyira büszke voltam rájuk. Azóta eltelt pár év, de ők egy cseppet sem változtak. Nick ugyanolyan csendes, gondolataiba burkolózó, mint én. Joe egyfolytában mondja a poénjait, amin, aki hallja azokat, röhög. És végül Kevin… ő játssza a gondoskodó, felnőtt báty szerepét. Mindig is tiszteltem őt. Mármint ő vele is a legjobb barátok vagyunk, sőt testvéremnek tekintem, de mégis felnézek rá. Egyszer csak kopognak az ajtó másik oldalán, mire én egy „szabad” kiáltással beengedem. A szívem hevesen kezd el dobogni a testemben, mikor meglátom a jellegzetes göndör fürtöket. Lábamat leveszem a falról, amin eddig pihentettem őket, utána rendes ülő pozícióba tornázom magamat. Nick egy tálcát egyensúlyoz kezeiben, amin két bögre található. Mindezt lerakja az éjjeliszekrényre, majd érzem, hogy besüpped az ágy alatta. A Hold által megvilágított szemei megbabonáznak. A kezébe veszi az egyik bögrét, majd a kezembe adja. Így ülünk a sötét szobában, míg meg nem szólal.
- Nem raktam bele mérget. Megihatod – mondja, mire elmosolyodom. Akkor is meginnám, ha lenne benne, hiszen Ő csinálta.
- Persze… csak nem tudom, mi van Kelly-vel – mondom az igazat.
- Jól van, hidd el. Joe biztos vigyáz rá – önti belém a lelket én, pedig belekortyolok az italba. Egy nagyon jól elkészített forró csokit hozott.
- Remélem… - A fiú képességeiben nem vagyok biztos az utóbbi hetekben, de ezt nem akarom Nick orrára kötni.
- Egyébként hogy vagy? – próbál beszélgetést kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet az egész Kelly-s ügyről. Milyen aranyos.
- A körülményekhez képest egész jól – válaszolok. – És te?
- Én is… végre kiírtam magamból mindent – mondja, de a végére elbizonytalanodik. Mintha ezt az információt nem akarta volna megosztani velem.
- Értem. Ennek örülök – mondom szinte sértetten. Nem is értem, hogy mi folyik itt, de rosszul esik, hogy nem akarja elmondani, hiszen már hét éve ismer.
- Linda, ne haragudj, nem így akartam. Írtam egy számot a betegségemről – sóhajtja, mire ránézek. Arca nyúzottnak és szomorúnak látszik a Hold halvány sugaraiban.
- Tényleg? Meghallgathatom? – kérdezem, mire kézfeje az enyémhez simul. Hálát adok Istennek, hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert akkor most nagy slamasztikába kerültem volna.
Felállunk az ágyról, és a bögréket lerakjuk a tálcára. Nick még mindig nem engedi el a kezemet, ami irdatlanul jól esik. Lerohanunk a stúdióba, majd leül a zongora elé. Egymás után nyomja le a billentyűket, mire könnyek szöknek a szemembe. Mikor a „Várva a gyógymódra, de egyik sem jó, még egy kis idő és jól leszek.” részhez ér, nem bírom tovább. A könnyek csak úgy potyognak ki a szememből. Nick egy halovány mosolyt küld felém, evvel bátorítva arra, hogy ne sírjak. De nem megy. Sírok, mint egy kisgyerek, hiszen nekem is fáj. Az utolsó zongoraszó után feláll, és megölel. Én mellkasára hajtom a fejemet, nem foglalkozva azzal, hogy teljesen vizes lesz az ingje. Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni. Lehet azért, mert miatta sírok. Érte. Amikor elapadnak könnyeim, csak ennyit bírok kinyögni.
- Sajnálom.
- Nem kell… többet ne sírj, kérlek. Nem szeretem, mikor sírsz – mondja lágy hangján. Szívem repes örömében.
Miután rendbe szedtük magunkat, úgy döntünk, hogy felmegyünk Kevinékhez. A nappaliban nagyon furcsa látvány fogad minket. Joe és Kelly egymás szájára van tapadva, miközben nem is veszik észre, hogy itt vagyunk.