9. Fejezet: "Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni"

Hellósztok!

Megérkezett a rész, amire azt kell hogy mondjam: hosszúságban nem nyerne Nobel-díjat. Így akartam befejezni, reméljük Kelly, majd egy hosszabbal áll elő. :)

Jó Olvasást és további szép estét!


Amikor felébredek, akkor teljes sötétség vesz körbe engem. Ennyire előbb keltem volna? Keresem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órám kéken világító számlapját, de nem találom. Hol lehet? Ekkor beugrik minden. Az erdő. Alkohol. Üvegezés. Vér. Vámpír. Ijedve ugrom fel, viszont ez rossz ötletnek bizonyul, mert beverem fejemet a mennyezetbe. Azt hiszem, ezt az egészet nem egy rémálomnak köszönhetem, hanem ez itt a színtiszta valóság. Elindulok a teljes sötétségben, hátha találok egy villanykapcsolóhoz hasonló dolgot. Ha valaki kívülről látna, akkor biztos kiröhögne. Két kezem elől kapaszkodót keresve nyújtózkodik, lábaimmal pedig háromszor taposok a szőnyegre, hátha valami trükk esetleg csapda van ott. Ujjaim megtapintanak egy falhoz hasonló anyagot, de így sem tudom mi az. Hirtelen egy hangos sóhajtás veri fel a szoba feszült csöndjét, mire én megmerevedve hallgatózom, hátha hallok még valamit. Remélem csak a fülem csapott be. A szívem őrült módjára dobog a mellkasomban, most már csak azt hallani az egész helyiségben. Egyszer csak a vállamon egy hideg tenyeret érzek, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Itt a vége. A villany hirtelen felkapcsolódok, s az árnyakból ki tudom venni, hogy a támadóm egy magasabb ember. Megfordulásommal meg is tudom, kié a mögöttem lévő árnyék, majd megszólal.
- Milyen nevetségesek az emberek. Egy kis sóhajtástól már rögtön megijednek – arcán tükröződik a gúny és önelégültség keveréke.
- Tudod mi a nevetséges? Ami itt folyik – mondom palástolva ijedtségemet.
- Persze… na, gyere. Valakinek vacsorára van szüksége.
Megragadja a karomat, majd kivezet a szobából. Nem tudom eldönteni, hogy rám gondolt, vagy valaki másra. A hideg futkos a hátamon. Végigvezet a hosszú folyosón, s benyit a legmesszebbi ajtón. Ott Kelly és a másik férfi ül az ágyon. Barátnőm nyitott ajkakkal mered felfelé, miközben a fiú próbál belenézni a szájába. Kicsit furcsának találom ezt.
- Még semmi nyoma az átváltozásnak – szólal meg hirtelen.
- Lehet, emberi vérre lenne szüksége – hallom a választ magam mellől.
Testem remegve fogadja be a hallottakat. Hogy lehet ez? Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni. Ha jól értettem, akkor ezek ketten vámpírok. Oh, mennyi fantasy könyvet olvastam régebben. Mennyire vonzott ez a világ, de most hogy itt vagyok, már menekülnék belőle. És mi történhetett Kelly-vel? Hiszen… egyszerűen nem lehet valakiből vámpír. És egyszer csak beugrik barátnőm öngyilkos merénylete. Mi van, ha akkor meghalt, viszont… visszatért vérszívóként? Figyelmem rögtön Kelly felé összpontosul  aki hátradőlve az ágyon figyeli az eseményeket. Szemeiben nyugtalanságot, de mégis valamiféle vágyakozást látok, ahogy tekintetünk találkozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy barátnőm éhes. Éhes, de nem egy sajtburger után vágyakozik, hanem vérre. Ennek a gondolatnak a hatására gyomrom görcsbe rándul, miközben próbálom visszatartani a bennem lévő szendvicset, amit ebéd gyanánt ettünk meg a kempingezőhelyen. Pár óra leforgása alatt mennyit változott minden. Kelly-ből egy ragadozó válik, akitől félek. Milyen nevetséges állítás, hiszen a legjobb barátnőm... volt. Ettől a gondolattól levetném magam egy hídról is. Mi ütött beléd ember?! Ő  a legeslegjobb barátnőd!
Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe. Meglepetten veszem észre, hogy amint kihalászom zsebemből a készüléket, az rögtön a hollófekete hajú férfinél van. Ennyit a felmentőseregről...  A következő pillanatban a telefon millió darabkákban esik szét Damon kezében. Felháborodásomnak nem tudok hangot adni, mert szemem sarkából meglátom Kelly-t. A szőke hajú  csinos lány arca eltorzul egy gyötrelmes grimaszba, mely egy fájdalmas kiáltással egészül ki. Elborzadva látom, hogy szája egy "o" betűt képezve mutatja meg szemfogait, amik egy átlagos embernek sosem nőne ekkorára. Arcán könnyei patakokban folynak le, amik keverednek a gyöngyöző izzadságcseppjeivel. Elkezdődött az átváltozása. Legszívesebben odamennék hozzá és segítenék neki, de hogyan? Egyáltalán hagyná?
- Szerintem legjobb lesz, ha most kimész – szólal meg a Stefan nevezetű fiú, majd tanácsát megfogadva kilépek a szobából. Ekkor tudatosul bennem, hogy simán elszökhetnék. Senki sem állíthat meg. Szinte lábujjhegyen indulok el a lépcső felé, de valaki az utamat állja.
- Tudom, hogy nem akarsz elmenni, de azért mégis, nem tartanál velem? – kérdezi egy sármos mosollyal az arcán, majd megragadja a jobb karomat.
Hiába kapálózom, mert szorítása olyan erős, hogyha egy kigyúrt állat lennék, akkor sem tudnék megszökni. Eredeti úti célom felé ráncigál, amit nem értek. Merre akar ez vinni?

A bejegyzés címe... magyarázkodás.

Sziasztok! :))

Nos... egy hírünk van nektek, hogyha még érdeklődtök a blog íránt.
Mostanában kevés időm van, hiszen most fogok kisérettségizni magyarból + évvégén angolból és informatikból leteszem a középszintű érettségit. DE! Elkezdtem írni a részt és napokon belül ti is olvashatjátok majd. :))

Tudom, hogy sokat kellett várnotok, de egyszerűen nem megy gyorsabban. :(( Hogy ne legyetek szomorúak nagyon, kaptok egy kis ízelítőt a következő részből. :)

"Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe." 

~ Lindz. *

8. Fejezet: A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg.

Sziasztok Bloglakók!
Remélem még jár erre valaki, hiszen itt van a következő rész. :)) Nem fűznék hozzá sok dolgot, csak annyit, hogy remélem tetszeni fog. ^^
Jó Olvasást!


Ahogy Joe összeesik, ijedten rohanok oda hozzá, nyomomban Nickkel. Arca sápadt még az égő tűz narancssárgás fénye mellett is, s mikor megnézném, hogy van-e pulzusa, akkor veszem észre a vércsíkot a nyakán. Sosem bírtam a vért, mert ha meglátom, rögtön elájulok, de most ki kell tartanom. Letépem a pólóm egy kis részét, hogy be tudjam kötni a sebet, már a csípős hideget sem érzem a megemelkedett adrenalin szintemtől. Körbetekerem a nyakán az anyagot, de úgy, hogy ne fojtsam meg. Azt hiszem így rendben lesz. Szólnunk kéne Kevinéknek, mert valakinek vigyáznia kell Joe-ra, míg megnézzük Kelly-t. Az erdőben vagyunk, s kitudja, milyen veszedelmek várhatnak a vérző fiúra. Feltápászkodom Joe mellől, s megkérem Nick, szóljon be a második sátorba, hogy jöjjenek ki. Ahogy a távolodó alakot nézem, rám tör a hirtelen pánik. Mi van, ha a középső Jonas fiú nem csak a sokktól beszélt zagyvaságokat, hanem igaza volt? Hiszen… Kelly sehol sincs, és nem hiába vérzik a nyaka. Valaki megharapta.
Gondolataimat Nick szitkozódása szakítja meg, aki éppen most tér vissza hozzánk ebben a pillanatban. Egyáltalán nincs rossz kedve, de arcán valamiféle pírt észlelek, ami fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda, hiszen egy perccel ezelőtt még nem volt ott. Amint mellém ér elkezd arról magyarázni, hogy Kevin és Danielle éppen a gyerekcsinálást gyakorolták, mikor ő rájuk tört, és nagyon nem volt ínyére így meglátni testvérét. Én a helyzet ellenére is hangos kacajban török ki, mire Nick is megenged magának egy mosolyt. Sok helyen azt olvastam és sokan mondták is már, hogy a nevetés a legnagyobb ellenszer. Én sokszor akartam alkalmazni ezt a módszert, de valahogy, amikor szükségem lett volna rá, akkor pont nem ment. Ki akarna akkor nevetni, mikor elveszti az egyik családtagját és majdnem a legjobb barátnőjét? Mert nekem egyáltalán nem. A borús gondolataimat száműzöm fejemből, s meglátok két alakot, akik éppen a három sátor valamelyikéből másznak elő. Danielle és Kevin kissé ziláltan, de teljesen ruhástól indulnak el felénk, így semmi sem utal Nick előbbi kijelentésében, miszerint éppen valaminek a kellős közepén szakította volna meg a párt. Aggódó arccal figyelik Joe mozdulatlan alakját a porban, akit eddig senki sem emelt fel, fogalmam sincs, miért. Az egy dolog, hogy én nem fogok felemelni egy majdnem nyolcvan kilós fiút, de Nick igazán megtehetné azokkal az erős karokkal. Ránézek az említett testrészekre, s kiráz a hideg. Ezt szokatlannak tartom, hiszen ez még sosem történt meg. Kissé megrántom vállaimat, evvel kifejezve magamnak, hogy nem érdekel, mert nem ez a megfelelő alkalom, hogy átgondoljam ezt az egészet.
- Mi történt? – hallom a távolból Kevin hangját, aki leguggol testvére mellé, s közelebbről is megvizsgálja. Danielle mellé áll, és rám emeli barna szemeit, miszerint tőlem várja férje kérdését.
- Mi itt kint voltunk, aztán Joe kirohant Kelly-vel közös sátrukból, és össze-vissza hadovált… - mondja helyettem Nick.
- Mit mondott? – érdeklődik az ifjú feleség.
- Azt, hogy Kelly megváltozott… és megharapta őt – válaszolom most meg én a kérdést.
- Ez lehetetlen! – Áll fel öccse mellől Kevin.
- Itt tudnátok maradni, míg Nickkel körülnézünk? – térek rá a lényegre, hiszen a végére akarok járni az ügynek.
- Persze…
Remegő gyomorral indulok el a sátor felé. Fogalmam sincs, mit fogok ott találni, ezért bizonytalanul lépek be az aprócska helyre. Az első dolog, amit észreveszek, hogy Kelly egyáltalán nincs a sátorban. Minden szét van dobálva, és az ágyon egy kis vérfolt éktelenkedik, ami feltehetőleg Joe-é. Ránézek Nickre, aki ugyanolyan tanácstalanul álldogál a helyén, mint én. Nagy elhatározással a szívemben lépek ki a helyiségből és indulok el a fák, bokrok és bozótok irányába. Nincs semmilyen tárgy nálam, ami megvédhetne az erdőben búvó veszélyes állatoktól, de ez most nem számít. Meg kell találnom a barátnőmet. A földön heverő gallyak kettétörésének a hangjai és bagolyhuhogás kíséri utunkat, ami cseppet sem szívmelengető. A lelkem mélyén tudom: Nick ugyanannyira fél, mint én, de férfi létére nem mutatja ki. Viszont nekem mi okom van arra, hogy visszafojtsam? Az, ami göndör hajú barátomnak is. Kelly. Meg kell találnom őt. Most pont ugyanazt érzem, mint amikor megláttam őt a vérben feküdni a fürdőszobában. Félek, hogy elveszítem. Gyermekkorom óta ismerem őt, mondhatni már a testvérem, és vigyázni fogok rá. Ha törik, ha szakad. Ahogy ehhez a gondolathoz érek, a jobb oldalamról egy bokor susogását és az avarban található faágak reccsenését hallom. Tudom, hogy van itt még valaki, vagy valami. Megtorpanok, de fogalmam sincs, miért. Ha állat, akkor bármikor megtámadhat, erre én felkínálom neki magam vacsorára. Ennyi eszem csak nekem lehet. Nick nekem ütközik, hiszen a majdnem koromsötétben, nem láthatta megállásom. Egy bocsánatkéréssel fejezi ki, hogy nem direkt csinálta, de én csak lepisszegem. Halk zörej, s egy tenyér érinti meg a vállamat, miután a számat is befogta, így sikítani sem tudok.
- Lindz? – hallom Nick hangját.
A tornacipőm sarka kissé bemélyedve a földbe hagy mögöttünk két csíkot. Remélem, hogy társam lesz olyan ügyes és megtalál. Reggel legalábbis. Testemet erős, izomtól duzzadó karok szorítják vaskaromként, ami cseppet sem segít remegésemen. Nyárfalevélként adom elrablóm tudtára, hogy rettentően félek tőle. A középső Jonasba vetem minden hitemet, hátha segít nekem majd, ha addig nem ölnek meg. Összeszorul erre a gondolatra a gyomrom. Éppen alakult volna valami kettőnk között, s most kell meghalnom. Ez hihetetlen! Próbálnám elharapni támadóm kezét, hogy legalább sikítani tudják, de olyan, mintha meg sem érezné. Most veszem észre: ahol bőröm érintkezik az övével, ott jéghideg. Lehet, nem is ember? Akkor mi lehet ez?
Úgy fél óra s egy kilométer múlva, fényeket pillantok meg a távolban. Olyan, mintha egy házhoz vinne. Eközben az idő közben, gondolkodtam, és arra a megállapításra jutottam, hogy hátha Kelly is itt van valahol. Érzem, hogy cipőm eddig bírta. Talpa leválik az oldalsó résztől. Ebben a pillanatban lábamra állít az ismeretlen alak, de karomat egy percre sem engedi el. Mintha félne, hogy elrohanok. De könyörgöm, hogyan ha már kis híján cipőm sincs? Sarkam istentelenül fáj, amitől sírni tudnék.
- Gyere – hallok egy férfi hangot.
Az ajtón belépve egy hatalmas előszobába toppanunk, ami tele van régiségekkel. Olyan, mintha egy múzeumba léptem volna be, csak kicsit kisebb és személyesebb tárgyak vannak itt elhelyezve, mint ott. Végre a fényben végigszemlélhetem elrablómat. Hollófekete fürtjei a feje tetején állnak össze-vissza, s kék szemeiben valami furcsa fény csillog. Ruházata egy bőrkabátból, egy fekete pólóból és egy ugyanolyan színű farmernadrágból áll.
- Mi folyik itt? – hallok meg egy másik hangot jobb oldalamról. Ott egy barna felzselézett hajú, zöld szemű fiú áll, akin majdnem ugyanolyan ruha van, mint a mellettem állónak, kivéve a szürke pólót.
- Semmi…
- Tényleg, akkor ki ez a lány? – majdnem megszólalnék, de a feketehajú újra beszél.
- Szerintem a másik barátnője. Jobbnak láttam idehozni, hátha tud valamit a dologról – most már muszáj közbeszólnom.
- Kik vagytok ti?
- Én Stefan Salvatore – mondja a barnahajú. – És melletted pedig a bátyám, Damon Salvatore. De inkább most az a kérdés, te ki vagy.
- Én… Loyle Williams – nyögöm ki az első nevet, ami az eszembe jut. Csak nem gondolják, hogy elmondom nekik a nevem?
- Loyle ismersz valami, Kelly Dyle nevű lányt? – kérdezi Stefan.
- Igen, miért? – azt hiszem, megvan barátnőm.
- Gyere fel velem, és megmutatom.
A lépcső felé indulok, ahol már vár rám. Felkapaszkodok az első lépcsőfokra, aztán a másodikra, utána meg a harmadikra. Kíváncsi vagyok, mi történhetett Kelly-vel. Remélem nincs semmi baja. A lépcsőtől a harmadik ajtón megyünk be, s a látványtól majdnem elájulok. Barátnőm ül az ágyon és egy pohárból valami piros folyadékot iszik. Remélem az csak paradicsomlé…
- Loyle, tudom, hogy nehéz lesz neked, de ha életben akarod a barátnődet, akkor hagynod kell, hogy megharapjon.
- Hogy mi?