7. fejezet – Ismét megérzem a vérszagot, ami most Joe parfümjének illatával keveredik 

Békésen alszom Joe karjaiban, egészen addig, amíg fel nem ébredek arra, hogy a nevemen szólongat.
- Kelly… Kelly, ahh… - nyögdécseli halkan, zihálva, s hirtelen nyakon csókol, amibe beleborzongok.
- Mi van? – kérdezem elpirulva, de a fiú most békésen alszik.
Álmában beszélt…
Már épp visszaaludnék, mikor valami zseblámpa szerű dolog áll a combomba.
- Mi a…? – fordulok meg, hogy megnézzem, de mikor rájövök, hogy mi az, még jobban elvörösödöm.
Te jó ég!
Inkább megpróbálok nem foglalkozni vele, és visszaaludni, ami pillanatokon belül sikerül is a mérhetetlen fáradtságtól.


Reggel korán kelek, mert furcsán erős vérszagot érzek.
- Ugye nem…? – kérdezem magamtól, reménykedve abban, hogy nincs havibajom. Nincs is. És nem is vérzek sehol.
Joe-t is próbálom tüzetesebben megvizsgálni, de rajta sincs semmilyen seb, vagy ilyesmi.
Ekkor nyílik az ajtó, mire szorosan Joe-hoz bújok, hogy ne vegyen észre az, aki bejött. Várok pár pillanatot, majd óvatosan kikukucskálok, hogy ki az.
Linda, aki már épp bezárná az ajtót, most elkerekedett szemekkel bámul rám.  Nem is csodálom, kicsit furcsa lehet, a teljesen összekócolódott hajam; az, hogy egy szál alsóneműben fekszem Joe mellett, és hogy az ő keze a mellemet súrolja.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok… - motyogja, és gyorsan kimegy.
Sóhajtva visszahanyatlom a párnámra, majd Joe-ra nézek, aki még mindig alszik.
Óvatosan simogatni kezdem az arcát, hogy felébresszem, hiszen lassan indulnunk kell kempingezni.
- Hmm….? – nyitja ki barna szemeit, s tekintetével azonnal megtalál.
- Jó reggelt – mosolygok rá.
- Jobb nem is lehetne… - mondja, majd ásít egyet – Mennyi az idő?
- Fél 11 – nézek az éjjeli szekrényen elhelyezkedő órára – Linda itt volt…
- Hát.. jó neki – fekszik vissza, a vállamra.
- Látott minket… - folytatom.
- Mhmmm… - hunyja le a szemeit, s féloldalasan elmosolyodik.
- Nem érted, ugye?
- Mit?
- Azt hiszi, hogy… na. Hogy együtt voltunk az este… - mondom elpirulva – Meg hogy járunk.
- Figyelj – nyitja ki a szemét hirtelen – Senki nem veheti biztosra, hogy járunk, amíg nem csinálunk valami félre érhetőt.
- Pont ez az, Joe! Együtt aludtunk! – tájékoztatom fojtott hangon.
- Komolyan…? Te… itt aludtál? – csodálkozik.
- Igen… - mondom bizonytalanul, mire ő nevetni kezd.
- Csak hülyülök. Tudom, hogy itt aludtál – kacsint rám.
- Ó, szóval így állunk? – húzom össze a szemem, és csikizni kezdem a nyakát, mivel tudom, hogy ott a legérzékenyebb.
Röhögni kezd, és ő is támadásba lendül. Elkapja a derekamat, és ott csiklandoz, ahol csak tud. Össze-vissza rugdosom a takarót, és nevetek, miközben vergődöm. A fejem valahogy Joe nyakához kerül, és ismét megérzem a vérszagot. Megdermedek. Miért érzem ilyen erősen?
- Jó, elég… - kérem, de nem hagyja abba – JOE!
- Biztos? – vigyorog.
- 1000% - bólintok – Szerintem menjünk le…
- Hát rendben… - áll fel, és ekkor eszembe jut az, amikor hajnalban felkeltem arra, hogy szólongat.
- Figyelj… mit álmodtál? – kérdezem kíváncsian, mire megáll a mozdulatban és elvörösödik.
- Miért? – kérdez vissza.
- Öh… mert este a nevemet nyögdösted… - válaszolok elpirulva, mire a feje kezd egy paradicsomra hasonlítani.
- Hát öhm… semmi érdekeset… - ennyivel le is tudja. Hmm…
Végre levánszorgunk a konyhába, ahol a többiek vannak, és még elcsípjük Linda utolsó mondatának egy részletét.
- Együtt aludtak, vagy… - ekkor ránk néz, és teljesen zavarba jön.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, miután ásított egyet.
- Semmiről – vágja rá Linda, majd felpattan az asztaltól – Hmm, ez finom volt – mondja Danielle-nek, és felsiet a lépcsőn.
- Mi volt ez? – fonom össze a két karom.
- Semmi – győzköd Nick.
- Hogyne. Hallottam – mondom szigorúan.
- Ahj, csak annyi, hogy együtt aludtatok – néz a plafonra Kevin.
- Khm… - Dani kérdőn néz kettősünkre.
- Nem történt semmi – nyugtatom meg.
- Linda szerint nem így volt.. – mndja Nick halkan.
- Oké, de ő mégis honnan tudná? – kérdezek vissza, mire rám nyújtja a nyelvét. Idegesen feltrappolok az említett lány szobájához, és bekopogok.
- Jöhetsz.
- Szia – köszönök, majd leülök egy halom zokni mellé.
- Hello – mondja ő, egy kínos mosoly kíséretében  – Mi járatban?
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezem felhúzott szemöldökkel. Linda kicsit elpirul.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – védekezik, mire belőlem (nem értem, miért) kitör a nevetés. Értetlenül mered rám.
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondom, vigyorral az arcomon.
- Kösz…  De most mesélj! Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak? – ül le mellém, s csillogó szemekkel mered rám.
Jaj…
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – vörösödök el, és úgy döntök, azzal a hasonlattal magyarázom el neki a dolgot, ami először az eszembe ugrik -  Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak…
Ekkor Lindz úgy kezd el nevetni, hogy azt hiszem, soha nem hagyja abba. Még egy kicsit beszélgetünk, ő is mesél egyet s mást Nickről, majd én is elmegyek pakolni. Már majdnem végzek, mikor hirtelen elvágja valami a kezem, s vérezni kezd.
- A fenébe is… - sziszegem, s a számba veszem az ujjam.
Erre azonban éles fájdalom hasít a szemfogaimba, s a földre rogyok, hatalmas robajjal.
- Kelly…? – hallom Joe hangját, de nem tudok megszólalni, csak vergődök a földön, s bármit megadnék, hogy ez a fájdalom elmúljon.
Joe eközben keresni kezd, s mikor meglát, kicsit megijed.
- Te jó ég… Kelly, jól vagy?! – segít fel.
- Nem…
- Mi van? – ültet le az ágyra.
- A fogam… aztarohadt… - nyögdécselem, de ekkor egy csapásra elmúlik a fájdalmam.
Ismét megérzem a vérszagot, ami most Joe parfümjének illatával keveredik.
Elkábulva veszek egy mély levegőt, s közelebb hajolok Joe-hoz, amitől ő kicsit zavarba jön.
- Kelly… minden oké? – kérdezi.
- Ahamm… - harapok bele alsó ajkamba, s közben elmosolyodom.
Ó, az az illat... Mit meg nem adnék, ha egy kicsit beleharaphatnék Joe nya… Hogy gondolhatok ilyet, te jó ég!
Hirtelen elkapom a fejem, s azt látom, hogy Joe becsukta a szemét.
- Segítesz levinni a bőröndöm? – kérdezem tőle, mire feleszmél.
- Persze. Kész vagy?
- Aha – bólintok, és behúzom a cipzárt.
Lecipekedtünk és végre elindultunk. Mivel Kevin és Dani külön kocsival mentek, én Nick, Joe és Lindz társaságát élvezhettem. Joe ült a volánnál, én pedig mellette, mivel a másik két utas hátul foglaltak helyet. Az út egy részén nézem, ahogyan Joe vezet, s kiélvezem, hogy csak én nézem őt.
- Miért nézel? – kérdezi elfojtva egy mosolyt, mikor már negyed órája csak bámulok rá.
- Ja… bocs, elbambultam – nézek ki az ablakon.
Mikor Joe a váltóhoz nyúl, kezét utána egy pillanatra a combomon pihenteti, amitől én vörösödök el teljesen.
10 perc múlva érkezünk meg Mystic Falls-ba, s én lassan szállok ki a kocsiból.
Innentől az erdőben kell gyalogolnunk. Remek.
 Joe-val szorosan egymás mellett menetelünk, s azt érzem, hogy mikor a kezünk összeér, ő belekapaszkodik a gyűrűsujjamba, s nem engedi el. Elrejtek egy mosolyt, és Kevin kiáltása zavar össze: megérkeztünk.
3 sátrat pillantok meg.
- Hűha.. – teszem le a táskát a kezemből.
Lepakolunk a sátrak elé, és egy kisebb körbe állunk.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához ránt. Karjával szorosan maga felé húz, amit kicsit furcsállok, de szívem hevesebben ver. És megint érzem a vér illatát…
Nagyjából öt perc alatt sikerül megbeszélnünk, hogy alszunk: Dani és Kevin, Linda és Nick, valamint Joe és én.
- Üvegezés!! – kiált fel Joe hirtelen,amitől a szívroham kerülget – Van pia is.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin szigorúan, de arcán vigyor terül el.
A fiúk előszedik az alkoholos üvegeket, és a tűzrakó helyhez ülünk le, kör alakban. Joe pörget elsőnek, és öccsére mutat az üveg szája.
- Mersz vagy felelsz? – kérdezi Joe, direkt fordítva. Tőle nem is vártam mást, így csak felhorkanok.
- Felelek.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – érdeklődik Joe, mire öcse elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – vágja rá halkan, majd pörget. Danielle
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t –adja ki a parancsot Nick, és a lány meg is teszi.
Egyre több pohár alkoholt döntök magamba, és így a játék is kezd egyre izgalmasabbá válni, azonban egy ponton nálam elszakadt a cérna.
Kevin pörgetett, s az üveg Linda felé mutatott.
- Csókold meg Joe-t! – röhög Kevin, mire Lindz mászni kezd a fiú felé, s egy rövid puszit ad a szájára.
Én rossz szemmel nézem, már ezt is, azonban mikor Joe visszahúzza a lányt még egy körre, dühösen felpattanok, s a számomra kijelölt sátorba vonulok.
Miért húzom fel magam ennyire ezen?
Gondolkodásomat Joe zavarja meg.
- Mi bajod? – kérdezi.
- Hagyj békén!
- Mondd már! Ne rontsd el a játékot..
- Nem rontom el! De minek kellett visszahúzni őt? Megvolt a csók, ennyi – morgom halkan.
- Szóval féltékeny vagy – állapítja meg.
- Nem vagyok féltékeny! Csak nem vágom, mire volt ez jó! – akadok ki, mire megcsókol, s lenyom maga alá a matracra.
- Mit csinálsz? – lököm le magamról egyre ingerültebben.
- Hmm. Talán őrültséget – mászik vissza, s megint megcsókol.
Egyre hevesebben csókolózunk, mikor megint megérzem a vér illatát. Mivel már eleve be vagyok vadulva, Joe nyakát kezdem csókolgatni, majd megint valami furcsa dolgot érzek a szemfogaim környékén.
Óvatosan harapdálni kezdem a bőrét, amit ő eleinte eléggé élvez, de aztán már kicsit furcsállja a dolgot. A végén már teljesen beleharapok a nyakába, amire felüvölt, és lelök magáról.
- Mi a…? Mi van az arcoddal?! – kérdezi megrémülve.
- Semmi… Gyere vissza… - kérdem óvatosan mosolyogva.
- Nem… nem… Segítség! – rohan ki a sátorból, én pedig most kezdem felfogni, mit tettem.
Megharaptam Joe-t! De miért?
- Mi van? – kérdezi Nick és Lindz, amit én halkan tudok kivenni.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja Joe, majd egy tompa puffanást hallok.
Nem maradhatok itt, el kell mennem innen…
Kirontok a sátorból, de a többiek szerencsére nem vesznek észre, hisz Joe-t vizsgálják.
Sírva futok egyre beljebb az erdőbe, s közben kezemet az ajkamhoz emelem. Véres.
Egyszer csak valaki megragadja a karom, ami nagyon megrémiszt. Nem lehet valaki közülünk. Ez valami idegen lesz…
- Szia Szépségem – mosolyog rám az idegen férfi – Na gyere velem, Cica.
Ezzel elkezd húzni maga után valamerre…

6. Fejezet: " Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán."

Jó Estét Mindenkinek, aki fent van még ilyen későn!
Tudom, hogy "kicsit" késtem a fejezettel, de megpróbálok legközelebb nem ennyit szerencsétlenkedni vele. Az olvasással is nagyon levagyok maradva, amit bepótolok, ne ijedjenek meg azok, akikét olvasom. :)) De remélem örülni fogtok neki, mert nagyon hosszú lett. Wordben 7 oldal. Nem semmi, mi? Lehet, hogy akik írnak, azoknak ez megszokott, de nekem most sikerült csak ennyit összeírnom.
Remélem kapunk pár kommentet erre a részre, ha már sikerült ilyen szép hosszút összedobnom nektek. ^^
Nem is húzom tovább az időt. :D
Jó Olvasást!

Gondolataimmal a fejemben lépek be a kórház ajtaján. Hallgattam Nickre, aki három hete próbál meg rám hatni, hogy látogassam meg Kelly-t. Persze, akkor csak csöndes hallgatást kapott válaszul. Huszonegy napon át ki sem mozdultam a szobámból. Hogy miért? Teljesen bezárkóztam. Nem bírtam az emberek között leni, főleg avval a tudattal, hogy én öltem meg barátnőmet. Attól még, hogy szobám falai közé száműztem magam, nem azt jelenti, hogy nem hallottam a beszélgetést, ami Kevin és Nick között zajlott le a nappaliban. Arról folyt az eszmecsere, hogy Kelly felébred-e a kómából valaha. Szavaik hatalmas tüskeként döfködték szívemet, hiszen felfoghatatlannak tartottam a Kelly nélküli életet. Egy nap alatt vesztettem el őt és nagymamámat, ami hatalmas űrt képzett a szívemben és lelkemben. Három héten keresztül egy hang sem hagyta el a torkomat, így kissé lámpalázasan lépek be a felvonóba. Tudom, hogy a 402-es termet kell keresnem. Oh, hányszor hallottam már ezt a számot! Kiráz a hideg, ahogy a lift megáll, s meglátom Nicket, Kevint és Danielle-t. Mindhárman nyúzott arccal bámulják a kilincset, hátha megtudnak valamit a bent lévő szerettükről. Akármennyire is szeretnék odamenni hozzájuk, nem megy. Képek villannak be a fürdőszobai esetről, így megkapaszkodom a közelben lévő üres betegágyban. Erre a hangra a leggöndörebb hajú Jonas fiú felém néz, s mikor észreveszi, hogy én vagyok az, kikerekedett szemekkel bámulja kissé görnyedt testemet. Rögtön felpattan, s karjai támogatásával a saját helyére ültet le. Közben Kevin felém nyújt egy pohár vizet, amit az előbb töltött nekem. Egy halvány mosoly kíséretében elfogadom a folyadékot.
Hirtelen kicsapódik a 402-es kórterem ajtaja, s Joe siet el mellettünk. Érdeklődve figyelem mozdulatait, majd eltűnik szemeim elől. Talán Kelly-vel van valami. Éppen megkérdezném a többieket, hogy tudnak-e valamit a bent fekvő lányról, mikor Joe újra megjelenik egy orvossal az oldalán, akinek hevesen magyaráz. Nem egy idősebb gyógyító, hanem harminc év körül lehet. A két fiú eltűnik a kórterem belsejében.
- Vajon jól van? – kérdezem kissé rekedtes hangon, barátnőmre utalva ezzel.
- Biztosan – mondja Nick, majd tenyerével végigsimít arcomon.
Testem megremeg érintésétől. Eszembe jut az a múlt keddi este, amin – mint számtalanszor előtte -, újra bejött hozzám. Nem hagyta, hogy megtegyem ezt, amit Kelly, ezért akkor is beszélt hozzám, kérdezgetett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ágyamon feküdtem, már majdnem elaludtam, de egy ajtónyitódás miatt inkább felemeltem a fejem. Megláttam őt, ahogy egy tálcát egyensúlyoz a kezében, rajta egy bögrével. Kíváncsian néztem, ahogy lerakja az éjjeliszekrényemre, s leül mellém az ágyra. Percekig bámultuk egymás tekintetét a halványan világító Holdfényben.
- Tudod, nagyon szép szemeid vannak – dicsérte meg, mire én felöltöttem a paradicsomhoz illő, piros szint. Hálát adtam az égnek, hogy egyikünk sem kapcsolta fel a villanyt. Nem válaszolok semmit, ezért folytatta. – Tudom, hogy nem fogsz megszólalni, de most sajnálom. – Mondta sejtelmesen, hátha ki tud belőlem húzni pár mondatot, de próbálkozása sikertelen volt. – Na, jó, akkor megyek.
Éppen állt volna fel, de én megfogtam a karját, valamilyen ismeretlen okból. De egy újabb megdöbbentő dolgot tettem ezután. Elvettem telefonomat a tálca mellől, és egy három szóból álló mondatot pötyögtem bele: Kérlek, maradj itt!
Arcán először meglepettséget láttam, de utána bólintott egyet. Megkönnyebbülve küldtem felé egy mosolyt, miközben bemászott mellém az ágyba. Meglepve érzékeltem, hogy jobb karjával átkarolja a vállamat, így fejem mellkasára került. Dobogó szíve nyugtatólag hat háborgó lelkemnek. Úgy éreztem, hogy amíg Ő itt van, addig én biztonságban vagyok. Homlokomra adott egy puszit, majd fülembe suttogta, hogy „Jó Éjszakát!”. Emlékeimből Joe zaklatott viselkedése ránt vissza a valóságba. A fiú levágja magát a mellettünk lévő székre, s arcát kezeibe temeti. Ijesztő az, ahogy vállai remegve tartják kezeit. Mintha sírna… Én és Nick aggódva indulunk el felé. Mi történhetett odabent? Ugye nem?
- Joe… - rakom vállára tenyeremet, s leguggolok elé. Elveszi arca elől kezeit, és könnyek folynak le arcáról.
- Azt mondta… azt mondta, hogy majdnem… - mondaná, de folyamatosan elcsuklik a hangja az elfojtott sírástól. Az ablakon át egyfolytában barátnőre pillant, aki kis ideig viszonozza a tekintetét.

*

- Kelly! – Rohanok barátnőm felé, és jó erősen megölelem. – Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – mondom ki azt, ami három hete nyomja a szívemet.
- Nem, ez nem igaz – mondja, mire elengedem, s ránézek.
- Mi?
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk – vélekedik Kelly, mire fejcsóválva tekintek rá.
- Dehogyis! Én tehetek mindenről – mondja Joe, s szegény fal bánja, mert hatalmasat csap rá.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? Én vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – mondja el monológját barátnőm, mire Kevin és Danielle egyöntetűen egyeznek bele, s Nick is bólint egyet. Ezután Joe-ra és rám veti barna szemeit. – Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt – szólal meg újra, hogy minket is rávegyen a felejtésre.
- Azért ne mindent – mondjuk egyszerre Nickkel, mire égszínkék szemeimet felé fordítom. Úristen, milyen aranyos, ahogy rám mosolyog.
- Jó, legyen – egyezik bele Joe.
- Akkor most nagyölelés! – kiált Kelly, és mindannyian megöleljük egymást. Én Nick és a lány mellé kerülök.
- És akkor a nagy peace and love-nak a tetejébe, bejelentenék valamit – hozakodok elő ötletemmel. Ezt még a szörnyűségek előtt szerveztem, hogy a fiúk is kitudjanak kapcsolódni egy kicsit, hiszen a karrierjük kezdete óta nem voltunk semmi nyugis helyen. Kijelentésem után, csupa kérdő tekintettel találom szemben magamat, ezért folytatom: - Nos, szerveztem egy négy napos kempingezést nekünk.
- Hű – mosolyog Kelly.
- Nem mondod? – kérdezi Nick és Joe, de Kevin csak felnyög. Mi baja lehet?
- De bizony – nevetek. – Beszéltem a dokival, aki azt mondta, hogy Kelly mostanában fog felkelni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk – mondom el ezt mind egy szuszra, s egy kis ferdítéssel. A kemping vezetővel úgy beszéltem meg, hogy nem tudjuk, mikor megyünk. Nem lelkesedett az ötletért, de egy kis kenőpénzzel mindent ellehet intézni.
- Nem kéne Kelly-nek pihennie előbb egy kicsit? – aggodalmaskodik Joe.
- Nem kell, megleszek, köszönöm.
- Biztos? – kérdezi meg Nick is.
- Persze, de most haza szeretnék menni – jelenti ki Kelly.
- Hova haza? Haza-haza, vagy hozzánk haza? – teszi fel a kérdést Joe.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba. Még szép, hogy hozzátok.

*

Ahogy hazaérünk, Nick tanácsát követően felmegyek én is pakolni. Bár négy napra megyünk, de mindig is el szoktam túlozni a ruhák mennyiségét. Még régebben – talán két évvel ezelőtt -, elmentünk a fiúkkal és Kelly-vel hegyet mászni. Akkor két nehéz táskával indultam el, s a vége azt lett, hogy a legkisebb bandatag hurcolta az egyiket. Emlékszem is, amint felértünk, egy puszival háláltam meg kedvességét. Szerelmes mosollyal az ajkaimon veszem ki szekrényem aljáról az üres bőröndöt, majd az ágyamra rakom le, s kinyitom. Legnagyobb meglepetésemre, egy képkeret fekszik a legalján. Kezeim közé veszem a kis tárgyat, és megfordítom. A kép, engem és Nicket ábrázolja tizenkét éves koromban. Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán. Nevetőgörcs jön rám az emléktől. Már ifjabb korában is szerette magát fényképezni, de lányos hisztimmel elértem, hogy rólunk is csináljon egy képet. Ő duzzogva megtette, amit kértem tőle, s Denise-t megkértem, hogy nyomtasson nekem belőle egy példányt. Emlékszem Nickkel egyszer nagyon összevesztünk, és ekkor vágtam be a képkeretet a szekrénybe. Aznap este nem tudtam aludni, mert nem volt a kezemben… Gondolataimat egy ajtó nyitódása és csukódása szakította meg, így a képet a hátam mögé dugom.
- Szia, Nick! – köszönök neki.
- Hello! – mondja egy mosollyal az arcán.
- Mit dugdosol? – Szóval észrevette…
- Semmit – tagadom le a nyilvánvalót, s a paplanom alá csúsztatom a képünket.
- Aha – mosolyog tovább. Ilyenkor olyan aranyos.
- Leülsz? – kínálom hellyel a Jonas fiút, köztem és a bőröndöm között. Mikor elfoglalja a helyét, felhúzott térdem a combjához ér.
- Látom még semmit sem csináltál. Talán segíthetek – Utal arra, hogy bőröndöm üresen tátong ágyam közepén.
- Nem kell, magamtól is meg tudom csinálni – mondom, miközben szekrényem felé indulok avval a szándékommal, hogy megmutassam: nem vagyok már kisgyerek. Ahogy visszafordulok egy halom ruhával a kezemben, az övében meglátom a képet. Arca egy megmagyarázhatatlan mosolyra van húzódva.
- Nick… én…
Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem kézen fog, s átrohanunk az ő szobájába. Fogalmam sincs, miért rángatott át, de amint benyúl éjjeliszekrénye legfelsőbb fiókjába, s előhúz onnan egy képet, megvilágosodom. Neki is megvan. Azt hittem, az a pillanat, csak nekem jelentett sokat, de ahogy most Nickre nézek, rájövök, talán többet érzünk egymás iránt, mint barátság. Jó, magamról idáig is tudtam, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de álmomban sem hittem volna, hogy ő is így érez. Egyre jobban közelebb kerülünk egymáshoz, s érzem, szívem hevesebben ver a megszokottnál. A tér és idő szinte megszűnik létezni számomra, csak gyönyörű arcát látom. Azt hiszem megtaláltam azt, ami egész életemben itt volt nekem, de mégsem. Őt.
- Gyertek le! – hallom Kelly hangját a távolból.
Lemondóan fordulok az ajtó felé. Nem látom Nick arcát, de biztos vagyok benne, hogy ő is csalódott. Lefelé menet ínycsiklandozó illatokat kezdek el érezni, mintha egy pékség kellős közepén állnék. A konyhában legnagyobb meglepetésemre hét tányér van elhelyezve az asztalon, amiken hatalmas palacsintahegyek várnak minket. Tátva maradt szájjal lépek be a helyiségbe, s megállok Joe mellett. Rávetek egy te-tudod-mi-folyik-itt? pillantást, de ő csak sejtelmesen mosolyog.
- Szóval, srácok én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekeveredtem az életetekbe a problémáimmal – kezdi Kelly. Furcsa érzés kerít a hatalmába, amit nem tudok hova tenni. – Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni sem állt szándékomban. – Könnyei útnak indulnak, én pedig megölelném, de ő folytatja. – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez-az ajándékom – mondja, majd a hatalmas palacsinta kavalkádra mutat.
- Wáó… - Danielle, csak ennyit tud mondani, majd a legközelebbi tányérról elvesz egy finomságot. Ez után mindenki odatülekedik az asztalhoz, s elvesz a különféle ízű nyalánkságokból egyet-egyet. Már a harmadik palacsintámat fogyasztom, mikor a mellettem ülő Nick fejére esik valami.
- Mi a…? – kérdezi, erre Joe és Kelly röhögésben törnek ki. Kissé felemelkedem helyemről, s a látványtól egy vigyor jelenik meg arcomon. Közelebb hajolok hozzá, és elkezdem a nyúlós darabokat kiszedegetni a hajából. Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem enyhe mentol-citrom kölnijének illatát.
- Tökéletes – jelentem ki, majd visszapattanok a helyemre. Nick tekintete engem pásztáz, s csokoládébarna szemei sakkban tartják az én égszínkékjeimet. Már éppen folytatni akarnánk a fent elkezdetteket.
- Khm – szólal meg Joe, s évvel tönkreteszi körülöttünk a varázslatot.
- Én megyek, és letusolok – mondja Kelly.
Ezek után mindenki megy a saját dolgára. Én történetesen fel a szobámba, hogy elkezdjem végre a pakolást. Úgy döntök – mivel nincs kedvem órákig pakolni -, most a legszükségesebb ruhadarabokat viszem el. Úgyis egy erdőben leszünk, oda meg nem kell kiöltözni, ugye? Először is a Nickkel közös képünket felrakom az éjjeliszekrényemre, majd a földre ledobott ruhákat hajtogatom össze, s helyezem bele bőröndömbe. Újabbakat veszek ki a szekrényemből, és azokat is a helyükre pakolom. Ez így megy sorra, míg elegendőnek tűnik. Átmegyek a fürdőszobába, hogy egy gyors fogmosást követően elteszem a fogkefémet is. Visszatérek szobámba, ahol a bőröndöm tetején egy kis lapocskát vélek felfedezni, ami tuti, hogy nem volt itt, mikor elhagytam a helyiséget. Széthajtogatom a lapot, amilyen szálkás, dőlt betűkkel írt, rövid üzenetet találok.

Ha van kedved, gyere át hozzám.
                                                                       Nick

Furcsa arckifejezéssel rakom le a papírkát, de gyomrom ugrál össze-vissza örömömben. Nem is várok tovább, hanem rögtön elindulok a folyosó végi helyiséghez, de útközben összetalálkozom Danivel.
- Hát te? – kérdezem döbbenten.
- Éppen Kelly-hez megyek. És te?
- Én is – vágom rá, majd benyitok a velünk szemközti szobába. – Szia. – Mondjuk Danielle-el, majd egyszerre öleljük meg az ágyban fekvő lányt.
- Szeretlek titeket, csajok – szólal meg hirtelen, mire mi elengedjük őt.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyogok a mellettem ülő lányra, mire ő csak legyint egyet. Remélem nem bántottam meg.
- Köszi – vigyorog rám Kelly.
- Na, jó… nekem sok volt ez a mai nap. Jó éjszakát nektek! – mondja Danielle, miközben megpuszil minket.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – mondom, de eszem egyfolytában Nick meghívásán gondolkodik.
Ahogy kilépek, meghallom Kevin horkolását, ami mosolyt csal az arcomra. Újra elindulok a sötét folyosón, de már nem találkozok senkivel sem. Óvatosan nyitok be a Jonas fiú hálójába, ahol ég a villany, de Nick már alszik. Odasomfordálok az ágyához, és betakarom őt, nehogy megfázzon. Egy puszit lehelek homlokára, majd a lámpát lekapcsolva elhagyom a szobát. Nem is sejtem, hogy a lakójának mosolyra húzódik szája, rólam álmodva.

*

Reggel álmosan és összekócolt hajjal kászálódom ki ágyamból, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Már éppen szitkozódni kezdenék, hogy foglalt, mikor Nick jön ki onnan. Hajából csöpög a víz az izompólójára. Azt hiszem menten elájulok. Ekkor ellép előlem, hogy birtokba vehessem a helyiséget, s megmenti a helyzetet is. Egy gyors zuhanyzás és hajszárítást követően, kilépek a folyosóra. Úgy döntök, hogy meglátogatom Kelly-t. Belépek, de azt hiszem rossz szobába, mert Joe félig göndör, félig egyenes fürtjeit pillantom meg. Mielőtt becsukhatnám az ajtót, Kelly pillant felém.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok. – Égő fejjel csukom be az ajtót. Úristen, ez űberciki volt! Lemegyek a konyhába, ahol Kevin, Danielle és Nick fogyasztják a reggelijüket. Én leülök a legközelebbi székre – Nick mellé -, és elkezdek meggylekvárt kenni az egyik szelet pirítósra. A jelen lévőknek rögtön feltűnik a zavarodottságom.
- Linda, mi történt veled? - kérdezi Dani.
- Azt hiszem… Kelly-nek és Joe-nak jó éjszakája volt – jelentem ki.
- Miért? – kérdezi meg Nick. Úgy látszik ő nem értette a célzást.
- Együtt aludtak vagy… - Nem tudom befejezni, mert megjelenik a két említett.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, egy ásítást követően.
- Semmiről – mondom gyorsan, aztán felállok az asztaltól. – Hm… ez finom volt. – Fordulok Danielle felé egy mosollyal az arcomon.
Elindulok felfelé, de még hallom Kelly hangját, ahogy rákérdez a dologra. Szerintem, tudja, miről beszélgettünk. Belépek szobámba, hogy újra leellenőrizzem azt, hogy megvan-e minden. Zokni, bugyi, melltartó rendben. Éppen a többi ruhadarabot kezdeném el leltározni, mikor kopogást hallok meg ajtóm felől. Egy könnyed jöhetsz kiáltással beengedem az illetőt. Kelly lépked be a helyiségbe.
- Szia – köszön, majd leül a zoknik kupaca mellé.
- Hello – mondom egy kínos mosoly kíséretében. – Mi járatban? – kérdezem, miközben Mickey egeres pólómat teszem le egy halomra.
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, s be kell látnom, hogy ilyenkor nagyon hasonlít a középső Jonas fiúra.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – kezdenék el védekezni, mire nevetni kezd. Most mi van?
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondja még mindig vigyorogva.
- Kösz… - mondom kissé sértetten. – De most mesélj – kérlelem, majd leülök mellé. – Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak?
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. – Arca, mintha a vörös kissé világosabb változatát öltené fel. – Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – Ezek után már haja tövéig olyan, mint egy paradicsom. – Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak. – Ekkor kitörik belőlem a nevetés, és csak nagy nehezen tudom abbahagyni. Azt hiszem, régóta nevettem ilyen jót.
Nemsokára el is indulunk a kempinghelyre. Közös megegyezés alapján két kocsival indultunk el, így én Kelly, Nick és Joe társaságában ültem be az autóba, Kevin és Danielle pedig külön indultak el. Amikor először megláttam Joe-t, újra előtört a nevetőgörcsöm, s csak kevéssel múlott, hogy bevalljam a nevetésem okát. Azt mondtam neki, hogy feláll az egyik hajszála. Rögtön megnézte magát a kocsi visszapillantó tükrében. Oh, édes Joe. Most az ablaküvegen keresztül nézem Los Angeles ismerős utcáit, miközben a rádióban Demi Lovato Here We Go Again slágere hatol a füleimbe. Mellettem Nick ül, aki szüntelenül dúdolgatja a dallamot. Annyira szeretem a hangját. Mintha egy földre szállt angyal énekelne. Nemsokára egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk Mystic Falls-ba. Izgatottság kezd úrrá lenni rajtam. Úgy érzem, hogy ez a négy nap hihetetlenül fantasztikus lesz.

*

Sietve kászálódok ki az autóból, hiszen megérkeztünk az erdőhöz, ahonnan gyalog kell mennünk. Mr. Heart örömködve fogad minket. Nem is csodálkozom rajta, mert két autón kívül, nem látok itt másikat, kivéve a miénket. Bevezet minket az erdő szélén álló faházikóba, ahol ad egy térképet, és megbeszéljük, hogy majd hazaindulás előtt fizetünk. Így hát csomagjainkat hurcolva indulunk el a rengeteg fa közé. Érdekes módon semelyikünk sem szólal meg, így csak az avar zörgése és néhány ág reccsenése zavarja meg a csendet. Furcsállom is, hiszen a madarak csicsergését sem hallom. Hirtelen egy kisebb pukkanást hallok magam mellett. Nick felé nézek, aki unottan fújja rágójából a buborékokat, majd pukkasztja ki őket.
- Ezt, hogy csinálod? – kérdezem meg tőle, hiszen én ezt nem bírom megcsinálni.
- Csak ki kell lapítanod a nyelveddel, és fújni, mint egy gyűrűt – mondja, majd előkapok egyet a zsebemből és gyorsan elkezdem rágni.
Ahogy tanácsolta, egy körszerűséget csinálok belőle és jó erősen megfújom. A várt eredmény elmarad, mert kirepül a számból egyenesen Joe kapucnijába. Nickkel nagy megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy visszatartsuk a röhögést. Azt hiszem, evvel nem próbálkozom meg egy darabig. Kevin letér az ösvényről, így arra következtetek, hogy megérkeztünk a táborhelyre. Nem is csodálkozom, mikor meglátok három sátrat.
- Azt hiszem, itt vagyunk – szólal meg Dani.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához rántja barátnőmet. Nickkel egymásra nézünk egy mosollyal az arcunkon. Szívem hevesen ver. Három éjszaka vele? Úgy gondolom, a sors is így akarja, hogy együtt legyünk.
- Üvegezés!! – rikkant fel Joe, engem halálra ijesztve. – Van pia is. – Kacsint egyet.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin, egy hatalmas vigyorral az arcán. Így hát körbeülünk a tábortűz helyére, s Joe pörget. Nick jön ki elsőnek.
- Mersz vagy felelsz? – jön a már megszokott kérdés megfordítva. Tipikus.
- Felelek - mondja az egyszerű választ.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – kérdezi Joe, mire Nick elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – válaszoljam, majd gyorsan pörget is, mégpedig Danielle-re.
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t – hangzik az utasítás. A lány meg is teszi.
Ezek után jobban beindul a játék. Már szédülök egy kicsit, mert megittam pár pohár Brandy-t. Jókedvünk azonban egyre csak fokozódik, míg meg nem kapom azt a feladatot, hogy csókoljam meg Joe-t. Szinte mászok a fiúhoz, aki csücsörítve tartja nekem a száját. Nevetve hajolok felé, s csak egy leheletnyi puszit adok neki. De rögtön, ahogy elengedem, ő húz vissza. Fogalmam sincs, miért csinálja. Először azt hittem, hogy a rágógumi miatt, de nem úgy tűnik. Már vagy fél perce harapdálja ajkaimat, mire le tudom vakarni magamról. Körbenézek, és látom, ahogy Kelly felpattan és berohan az egyik sátorba. Én utána mennék, de nem tudok. Lábaim nem engedelmeskednek nekem, s csak annyit érzékelek, hogy a világ forog körülöttem. Vajon mi történt? A sötétség édes madzaggal hívogat magához, aminek nem bírok ellenállni.

*

Arra eszmélek fel, hogy egy puha valamin fekszem, s semmire sem emlékszem, csak arra, hogy elkezdtünk üvegezni. Halk gitárszó üti meg füleimet, amitől hihetetlenül zúgni kezd a fejem. Feltápászkodom a földről, de jól bevágom a fejem a sátort tartó fába. A fájó testrészemet fogva lépek ki a szabadba, ahol Nicket látom meg az égő tűznél, gitárral a kezében. A dal, amit játszik, számomra ismeretlen, de lágy és lassú hangokból épül fel. Leülök mellé, s ő a pokrócot felém nyújtja, hogy bújjak be mellé. Ez az éjszaka kissé hűvös. Leteszi a gitárját, hogy jobban össze tudjunk bújni.
- Szépek a csillagok, nem? – hallom hangját, mire felnézek. Igaza van. Kicsik, de mégis millióan vannak. – Tudod, már rég el akartam mondani neked valamit.
- Igen? – kérdezem reménykedve, csillogó szemekkel.
- Segítség! – Halljuk meg Joe-t, majd kirohan a jobb oldali sátorból.
- Mi van? – kérdezem.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja, de ezután elájul. Mi ijedten nézünk össze Nickkel, majd a segítségére sietünk.


Szerintetek mi történt Kelly-vel? És, nagyon megbánthatta Joe avval, hogy Lindával olyan csókot váltott? Azt hiszem, nem kell nagy IQ ahhoz, hogy rájöjjetek, mit akarunk kihozni az egészből. Remélem ez a kis momentum nem veszi el a kedveteket a történet folytatásától sem. :)
Köszönöm, hogy elolvastad!
Jó Éjszakát!

Sziasztok, itt Kelly, aki nagyonnagyonnagyon szégyenli magát, amiért ilyen későn hozta nektek a részt:S
De remélem, hogy kárpótolni fog az, ami benne van :) (bár kicsit szomorú voltam, hogy a 4. részhez egyetlen egy komment sem érkezet...:( )
Jó szórakozást! 

5. fejezet – Én is szeretlek, Joseph


Mikor felkelek, mindenemet olyan súlyosnak, nehéznek érzem.  A kezemet, a lábaimat, de legfőképp a bal csuklómat…
Valaki szuszog mellettem, így nehezen, de arra fordítom a fejem.
Joe az ágyam melletti széken alszik, bal kezével az én jobbomat szorongatja.
- Istenem, nem halhat meg… - motyogja.
Óvatosan nézem őt. Tökéletes arcvonásait, profin bevasalt, hosszú haját, kissé szétnyitott ajkait, ádámcsutkáját. Aztán a tekintetem a lejjebb fut, a kezeire.
Egyikkel enyémet fogja, a másikban egy papírlapot tart, rajta valami hosszú szöveggel. Próbálom elolvasni, mit írt rá, de ekkor felriad.
- Kelly… - húzza el óvatosan a kezét, hátha nem veszem észre, és összegyűri a lapot, mert látja, hogy azt nézem.
- Joe, mióta vagy itt? – kérdezem.
- Mióta bent fekszel – válaszol.
- Jó, és az mióta van??
- Ööö… úgy 2-3 hete. Nagyjából végig aludtál, de volt, hogy felkeltél. Nem emlékszel semmire? – csodálkozik.
- Nem… - riadok meg. Ez rossz jel?
- Kár….
- Miért? – kérdezek rá azonnal.
- Megyek, szólok egy orvosnak – áll fel hirtelen, és kimegy. Fejemet a párnára ejtem.
Pár perc múlva egy fehér köpenyes hapsival az oldalán tér vissza a fiú.
- Hogy érzi magát? – nézi meg a pulzusomat a doki, Joe pedig feszülten figyeli az eseményeket.
- Uhh… olyan szétesettnek és elveszettnek, meg fáradtnak… - próbálom körülírni.
- Psziho… - kezdené, de máris a szavába vágok.
- Nincs szükségem dili dokira! Nem őrültem meg, nem akartam kinyírni magamat, érti?
- Mégis felvágta az ereit! Örüljön, hogy életben tudtuk tartani! Sőt… szó szerint a halálból hoztuk vissza. – közli velem az orvos.
Joe felnyög, és kisiet a szobából, miközben két karját a tarkója köré fonja.
- Micsoda?
- Igen – bólint – leállt a szíve a sok vérveszteség miatt, és órákig nem volt… közöttünk. Már azt hittük, nincs remény, de mégis… valami csoda történt – lelkendezik a doktor.
Kinézek az üvegablakon, ahol Joe-t látom. Arcát két tenyere mögé rejti, és a válla görcsösen remeg. Sír?
Hirtelen Linda és Nick lépnek mellé, a hátára teszik a kezüket, és ijedten kérdezgetik tőle, hogy mi történt. Mikor a fiú felemeli a fejét, valóban könnyes az arca. Próbál beszélni, de látom, hogy néha el-elakad a szava, és felém pislog. Elkapom a tekintetem, és a doktorra nézek, aki engem fürkész.
- Kezdem érteni, hogy miért tette azt, amit… - mondja.
- Hogy?
- Magának tetszik Mr. Jonas, igazam van? – kérdezi, de nem vár választ – Az úr végig maga mellett volt, haza sem ment, és csak néha evett. Imádkozott, írogatott, gitározott… de legfőképp magához beszélt, és magát figyelte. És mikor ön… úgymond elhunyt, ő volt az, aki teljesen elveszítette az önuralmát. A falat verte, sírt, üvöltött, ki akart ugrani az ablakon… és még sorolhatnám.
Elképedve hallgatom a szavait. De nem. Nekem NEM tetszik Joe. Ő a legjobb barátom. Nem lehetek belé szerelmes, mert ha ez tönkremegy, akkor minden tönkre megy. A banda, a barátságunk, minden.
- Nem, ez… nem – mondom.
- Maga tudja – adja meg magát az orvos – Mellesleg amit tudtunk, megtettünk. Felesleges ebben a szobában feküdnie, elzárva a világtól. Haza engedem, de nagyon vigyáznia kell a kötésre és a csuklójára! – figyelmeztet.
- Rendben, nagyon fogok – ígérem meg, és felülök az ágyban.
- A ruháit ott találja – mutat egy székre, és valóban ott van mindenem.
- Rendben. És… nem is tudom, mit mondjak… Megmentette az életem. Nagyon szépen köszönöm, hogy nem adta fel… - hálálkodom könnyes szemekkel. Most amúgy én egy élőhalott vagyok?
- Ez a munkám. És amúgy ezért szép ez a szakma – mosolyog rám kedvesen és megértően.
- Uram.. ne haragudjon meg, de.. megölelhetem? – kérdezem, mire nevetve bólint egyet.
Szorosan magamhoz ölelem őt, aki megmentett.
- Köszönöm. Most sokkal jobban érzem magam – engedem el pár pillanattal később.
- Rendben, akkor… Épüljön fel. Viszlát! – megy ki mosolyogva, én pedig leengedem a redőnyt, hogy fel tudjak öltözni.
5 perc múlva már saját ruháimban lépek ki a kórteremből, mire a többiek elnéznek.
- Kelly! – rohan hozzám Linda, és szorongatni kezd. Mármint ölelgetni.
- Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – fakad sírva, mire lehunyom a szemem, és visszaölelem.
- Nem, ez nem igaz.
- Mi? – néz rám
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk… - ismerem be.
- Dehogy is! Én tehetek mindenről – fakad ki Joe idegesen, és megint rácsap a falra, mire Nick szigorúan pillant bátyjára.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? ÉN vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Oké – jelenti ki Daniellle és Kevin egyszerre hirtelen. Nick is bólint.
Lindára és Joe-ra nézek.
- Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt.
- Azért ne mindent… - mondja egyszerre barátnőm és Nick, majd alig észrevehetően összenéznek.
Miről maradtam le, bocsika?
- Jó, legyen – egyezik bele Joe is.
- Akkor most nagyölelés – mondom, és mindannyian egy nagy körbe állunk, és átkaroljuk egymás vállát.
- És akkor ennek a nagy peace and love-nak a tetejébe bejelentenék valamit – mondja izgatottan Lindz, mire kérdőn ránézünk.
- Nos, szerveztem egy… - vesz elő egy szórólapot – Egy 4 napos kempingezést nekünk!
- Hűű – mosolygok.
- Nem mondod? – reagálnak az ifjabb Jonas fiúk, az idősebbik viszont csak felnyög.
- De bizony – nevet Linda – Beszéltem a dokival, aki mondta, hogy Kelly valamikor most fog felébredni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk.
- Nem kéne Kellynek pihennie előbb egy kicsit? – veti fel Joe aggódva.
- Nem kell, megleszek, köszönöm – mosolygok rá, de már nem ugyan az a srác a szememben, mint 3 héttel korábbam.
- Biztos? – kérdezi Nick is, mire csak bólintok egyet, megnyugtatás képen.
- Persze, de most haza szeretnék menni.
- Hova haza? Haza haza, vagy hozzánk haza? – kérdezi Joe, óvatos mosollyal.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba – lökök rajta egy kicsit, nevetve – Még szép, hogy hozzátok.
Mivel a srácok két autóval jöttek be a kórházba, könnyű szerrel és kényelmesen utazunk, bár csak alig negyed órát, mert a Jonas tesók háza közel van szinte minden fontos épülethez.
- Hjajj, de jó végre itthon – sóhajtok fel, mikor ledőlök a kanapéra.
- Ja. Úgy, hogy senki sem veszekszik – jegyzi meg Danielle mosolyogva.
- Az – helyeselek, és felállok.
- Kellyyyyy – ölel meg Joe hátulról hirtelen.
- Mi van? – kérdezem, és karjaira teszem a kezeimet.
- Soha ne csinálj ilyet többet! Tudod, hogy megijedtem?! – nyöszörgi a fülembe – Amikor… be kellett törnöm az ajtót, mert bezártad… annyira remegtem már előre, hogy mit fogok látni. És amikor megláttalak abban a vértócsában feküdni… el nem tudod képzelni, mit éreztem. Ott fakadtam sírva… Azt hittem, hogy örökre elveszítelek. Pedig Kelly! Akár veszekszünk, akár nem, én akkor is szeretlek! – suttogja remegő hangon, én pedig meghatódva hallgatom, amit mondd.
- Én is szeretlek, Joseph – hunyom le könnyes szemeimet, és megszorítom a kezét, mire az ő ölelése is mintha szorosabbá válna.
Veszek egy mély levegőt, és kinyitom a szemem, majd óvatosan körbenézek. Linda ekkor elkapja rólunk a tekintetét, és pár lépéssel odébb somfordál.
- Na srácok, ha holnap el akarunk indulni, nem ártana összecuccolni – mondja Nick, mire mindenki elindul felfelé, rajtam és Joe-n kívül. Az órára nézek, ami este fél kilencet jelez.
- Megyünk? – kérdezi, most már hangosan.
- Hová?
- Hát pakolni – mondja, mintha egyértelmű lenne.
- Ööö… - tétovázom, mert meg akartam lepni őket valami „Ne haragudjatok, hogy felvágtam az ereimet!” ajándékkal.
- Ezen mit gondolkodsz? – nevet fel, majd elenged.
- Menj csak, nekem még van egy kis dolgom.
- Ha bemersz menni a fürdőszobába… - komorodik el – Ne tudd meg, milyen balhét fogok csinálni.
- Oké, nyugi. Nem akarok bemenni a fürdőszobába – mosolygok – De ha az megnyugtat, vidd fel a pengéket.
Erre se szó, se beszéd beviharzik a fürdőbe, és egy halom borotvával a kezében tér vissza. Nevetve lökök rajta egyet, hogy menjen már pakolni.
Nevetve megy fel a lépcsőn, én pedig gondolkodni kezdek, hogy mivel lepjem meg őket.
- Ahh, megvan! – csettintek, és a konyhába veszem az irányt, remélve, hogy minden szükséges hozzávalót megtalálok.
- Tojás, tej… - kotorászom a hűtőben.
- Mit csinálsz? – hallom Dani meghökkent hangját, mire ártatlanul kinézek a hűtő mögül.
- Csak… éhes vagyok. Nem pakolsz? –kérdezek vissza.
- De, csak… szomjas voltam – mér végig gyanakodva, és iszik egy pohár kólát.
- Jó étvágyat – megy fel.
- Köcce… - kotorászok tovább, és megtalálok mindent, ami kell kb. negyven darab palacsintához.
Dúdolgatva veszem elő a szükséges edényeket, és megcsinálom a tésztát, majd előveszem a palacsintasütőt, és bekapcsolom a rádiót.
- És akkor most jöjjön a Jonas tesók slágere – mondja be a hapsi, és felcsendül a Still In Love With You. Dobogni kezdem a ritmust, és beöntöm az első adagot az edénybe. Jókedvűen feldobálom párszor, majd már kezdem is a másodikat, aztán a harmadikat, és így tovább.
- Hmm, micsoda illatok! – szólal meg Joe, és mosolyogva mellém sétál.
- Meglepinek szántam… - sóhajtom. Erre a fiú gyorsan felszalad, majd már pillanat múlva visszajön.
- Én is csinálhatok? – kérdezi aranyos hangon, mire a kezébe nyomom palacsintasütőt, és hátrébb lépek, hogy figyeljen, mit csinál.
Amikor feldobja a palacsintát, úgy tűnik, kicsit túl erősen lendített. A tészta ugyanis fent ragadt a plafonon. A hasamat fogva nevetek a bénaságán, mire rám nyújtja a nyelvét, és várakozva figyeli a plafonra tapadt palacsintát.
- Oké, oké. Tudod mit? – veszem ki a kezéből az edényt – Ezt majd én csinálom, te vegyél elő lekvárt, kakaót, Nutellát, túrót és tejfölt.
- Igenis, Szakácsnő! – tiszteleg, majd eltűnik a spájzban.
Még mindig a fiún mosolyogva dobálgatom a tésztákat, és a tányéron egyre csak nő a palacsinták száma. De Joe még mindig sehol.
- Joe, mi a fenét csinálsz már? – megyek be utána, és azt látom, hogy a chipset eszi titokban. Mikor meglát, eldugja a zacskót a háta mögé.
- Joe, kérem – mondom, és felé nyújtom a kezem.
- Mit? – csodálkozik.
- Nem vagyok hülye – közlöm vele, mire megadón előhúzza a zacsit, és a kezembe adja.
- Nyomás ki innen, még mielőtt csokit is találsz – nevetek, és belemarkolok a chipsbe.
- Hát tudod… - húz elő egy üres csokoládépapírt is.
- Joeee… - kapom ki a kezéből – Megettél egy egész tábla csokit?!
- Nem – jelenti ki, de szemében mosoly bujkál.
- Tünés! – mutatok ki nevetve. Lehajtott fejjel kikullog, én pedig követem, és megeszem a maradék chipset, majd visszamegyek a lekvárokért (erdei gyümölcsös, epres, barackos, szilvás), a kakaóport, porcukrot, Nutellát, majd a hűtőből még túrót és tejfölt. Lepakolom ezeket a pultra, majd ismét hozzálátok a palacsintagyártáshoz. Eléggé belemerülök, már szinte gépiesek a mozdulataim, mikor hirtelen valami rám esik. Felsikítok, Joe pedig leesik a székről, úgy röhög.
A palacsintából esett rám egy darab, a plafonról.
- Ó, igen? – nézek összehúzott szemekkel Joe-ra, majd hozzá vágok egy égett darabot. Ő visszadobja, és így kezdődik el a palacsintacsata. Fél órán keresztül ugyan annak az égett palinak a darabjaival dobálózunk, és nevetve futunk és bujkálunk egymás elől.
- Na jó, Joe. Elég – mondom, mikor leverünk egy üvegpoharat, ami hatalmas csörömpöléssel darabjaira törik szét. Elkezdem összeszedni a palacsintadarabokat a földről, és kidobom az üvegszilánkokat a kukába, majd fel is söprök, hogy senki ne lépjen bele. Joe az asztalnál ülve, némán nézi végig a mozdulatsort.
Ismét a tűzhelynél állok, és megcsinálom az utolsó darab palacsintát, a negyvenkettediket, majd hozzálátok a töltelékek elkészítéséhez.
Minden féle ízű palacsintából hat darabot készítek, hogy mindenkinek jusson egy. Külön tányérokra helyezem őket, hogy meg lehessen különböztetni a fajtákat.
- Gyertek le! – kiabálok fel, mire Kevin feje jelenik meg a lépcső tetején.
- Mi ez a finom illatáradat? – kérdezi, és a két kezét összedörzsölve siet le a lépcsőn.
Mikor mindenki leér, elkezdek dumálni.
- Szóval srácok. Én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekevertem az életetekbe a problémáimmal… Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni magamat sem állt szándékomban – fakadok sírva, és a pultra támaszkodom – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez az ajándékom… - mutatok látatlanban a 7 tányér palacsinta felé.
- Wáó… - mondja Danielle, és elvesz egy kakaósat. Mind jóízűen lakmároznak a különböző ízesítésű palacsintákból, én pedig megnyugodok, és beszélgetni kezdünk.
Ám hirtelen ráesik valami Nickre.
- Mi a…? – kérdezi, mire én és Joe azonnal röhögni kezdünk. A plafonra ragadt palacsinta.
Szegénynek teljesen beleragadtak a darabkák a hajába, amit Linda segít neki kiszedni. Arcuk feltűnően közel van egymáshoz.
- Tökéletes… - mondja Lindz, mikor végez, Nick pedig mélyen a lány szemébe néz. Hoppá!
- Khm… - Joe megint szívtelen, és megtöri a romantikus mozdulatsort.
- Én megyek, és letusolok… - mondom, majd felmegyek törölközőért és a pizsamámért, ami egy top és egy nagyon rövid nadrág.
Átmegyek a fürdőbe, és bezárom az ajtót, majd leveszem a fáslit a kezemről. A csuklómon egy hatalmas, mély vágás ékeskedik. Fájdalmas arccal húzom végig rajta a kezemet, majd beállok a zuhany alá, és folyatom magamra a kellemesen meleg vizet. Jó sok tusfürdőt nyomok a tenyerembe, hisz már nem is tudom, hány hete nem zuhanyoztam, mert a kórházban feküdtem. A hajamat is megmosom, mert tincseim zsírosan omlottak vállaimra. Teljesen megújulva lépek ki a zuhanykabinból, és megmosom a fogamat, mert már nem tervezek enni, majd felöltözöm a pizsamámba.
Visszamegyek a szobámba, és elnyúlok az ágyamon, vizes hajjal.
- Jó éjszakát – jön be Nick, és puszit nyom a homlokomra.
- Neked is. Szeretlek, Nick – mosolygok.
- Én is. Sziaszia – megy ki.
Jókedvűen fekszem és gondolkodom.
Itthon vagyok, és holnap kempingezni megyek a barátaimmal. Nekem ez az életem, ezt szánta az Úr. Én ezt érdemlem. Hogy velük éljek, ők legyenek az életem.
Gondolatmenetemet a két lány szakítja meg, akik szintén pizsamában leülnek két oldalamra.
- Sziaa – ölelnek meg egyszerre, és így ülünk ott percekig, némán.
- Szeretlek titeket, csajok – suttogom később, mire elengednek.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyog barátnőnkre, aki helyeslően bólogat, majd legyint egyet Linda kijelentésére.
- Köszi – vigyorgok jólesően.
- na jó, nekem sok volt ez a mai nap… jó éjszakát nektek – áll fel Danielle, majd mindkettőnket megpuszil, és kimegy.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – néz az órámra Lindz, és megöleljük egymást.
- Jól van. Álmodj szépket – Nickkel, teszem hozzá magamban, majd mosolyogva intek neki, mikor kimegy. Odakintről horkolást hallok, így rájövök, hogy Kevinünk már az édesek álmát alussza valamelyik szobában.
Én is lekapcsolom már a lámpámat, és épp lehunyom a szemem, mikor rezegni kezd a telefonom. Fáradtan érte nyúlok, de csak leverem az éjjeliszekrényről. Sóhajtva ülök fel, lelököm magamról a pokrócot, és felveszem a készüléket a földről. Egy bejövő üzenetről tájékoztat. Megnyitom az SMS-t.
„Ölelés? 
Joe”
Csodálkozva és értetlenül olvasom át többször a rövid üzenetet, majd felállok, és a készülékkel a kezemben megyek végig a sötét folyosón, egészen Joe szobájáig. Benyitok.
A fiú az ágyán ül, és izgatottan lesi modern telefonja kijelzőjét. Mikor nyílik az ajtó, felnéz, és mosolyogva tekint rám.
- Ezt nem értem… - mutatom neki az üzenetet.
- Gyere ide – kéri, mire mellé sétálok. Egy szó nélkül magához húz, és szorít, ahogy csak tud. Viszonzom az ölelését.
Ja, hogy így értette?
- Üdv itthon, Katie – suttogja a fülembe, mire megfagy az ereimben a vér.
- Hogy mi?
- Katherine Kelly Dyle. Miért nem mondtad még soha? – tol el magától, és kérdőn nézi szemeimet.
- Joe, ne haragudj, csak… utálom a teljes nevem – sóhajtom kellemetlenül, és leülök mellé az ágyra. Erre arrébb csusszan, hogy be tudjak takarózni, mert nyitva van az ablak, és árad be a tavaszi, hűvös levegő.
- Mert? Tiszta szééép – mosolyog rám, és lök rajtam egy kicsit.
- Nem, Joe, nem szép. Olyan hülyén hivatalos – nyögöm, és a vállára dőlök.
- Te vagy a hülye – közli velem megnyugtatóan.
- Höh, köszi – nevetek fel, mire átkarol.
- Összepakoltál? – kérdezi tőlem, témát váltva.
- Basszus, még nem… - fejelem le az ágytámlát – Aú.
- Vigyázz – nevet, és lehajtja a fejét.
- Jól van, vigyázok – csukom be a szemem, és érzem, hogy lassan elalszom…