Sziasztok, itt Kelly, aki nagyonnagyonnagyon szégyenli magát, amiért ilyen későn hozta nektek a részt:S
De remélem, hogy kárpótolni fog az, ami benne van :) (bár kicsit szomorú voltam, hogy a 4. részhez egyetlen egy komment sem érkezet...:( )
Jó szórakozást! 

5. fejezet – Én is szeretlek, Joseph


Mikor felkelek, mindenemet olyan súlyosnak, nehéznek érzem.  A kezemet, a lábaimat, de legfőképp a bal csuklómat…
Valaki szuszog mellettem, így nehezen, de arra fordítom a fejem.
Joe az ágyam melletti széken alszik, bal kezével az én jobbomat szorongatja.
- Istenem, nem halhat meg… - motyogja.
Óvatosan nézem őt. Tökéletes arcvonásait, profin bevasalt, hosszú haját, kissé szétnyitott ajkait, ádámcsutkáját. Aztán a tekintetem a lejjebb fut, a kezeire.
Egyikkel enyémet fogja, a másikban egy papírlapot tart, rajta valami hosszú szöveggel. Próbálom elolvasni, mit írt rá, de ekkor felriad.
- Kelly… - húzza el óvatosan a kezét, hátha nem veszem észre, és összegyűri a lapot, mert látja, hogy azt nézem.
- Joe, mióta vagy itt? – kérdezem.
- Mióta bent fekszel – válaszol.
- Jó, és az mióta van??
- Ööö… úgy 2-3 hete. Nagyjából végig aludtál, de volt, hogy felkeltél. Nem emlékszel semmire? – csodálkozik.
- Nem… - riadok meg. Ez rossz jel?
- Kár….
- Miért? – kérdezek rá azonnal.
- Megyek, szólok egy orvosnak – áll fel hirtelen, és kimegy. Fejemet a párnára ejtem.
Pár perc múlva egy fehér köpenyes hapsival az oldalán tér vissza a fiú.
- Hogy érzi magát? – nézi meg a pulzusomat a doki, Joe pedig feszülten figyeli az eseményeket.
- Uhh… olyan szétesettnek és elveszettnek, meg fáradtnak… - próbálom körülírni.
- Psziho… - kezdené, de máris a szavába vágok.
- Nincs szükségem dili dokira! Nem őrültem meg, nem akartam kinyírni magamat, érti?
- Mégis felvágta az ereit! Örüljön, hogy életben tudtuk tartani! Sőt… szó szerint a halálból hoztuk vissza. – közli velem az orvos.
Joe felnyög, és kisiet a szobából, miközben két karját a tarkója köré fonja.
- Micsoda?
- Igen – bólint – leállt a szíve a sok vérveszteség miatt, és órákig nem volt… közöttünk. Már azt hittük, nincs remény, de mégis… valami csoda történt – lelkendezik a doktor.
Kinézek az üvegablakon, ahol Joe-t látom. Arcát két tenyere mögé rejti, és a válla görcsösen remeg. Sír?
Hirtelen Linda és Nick lépnek mellé, a hátára teszik a kezüket, és ijedten kérdezgetik tőle, hogy mi történt. Mikor a fiú felemeli a fejét, valóban könnyes az arca. Próbál beszélni, de látom, hogy néha el-elakad a szava, és felém pislog. Elkapom a tekintetem, és a doktorra nézek, aki engem fürkész.
- Kezdem érteni, hogy miért tette azt, amit… - mondja.
- Hogy?
- Magának tetszik Mr. Jonas, igazam van? – kérdezi, de nem vár választ – Az úr végig maga mellett volt, haza sem ment, és csak néha evett. Imádkozott, írogatott, gitározott… de legfőképp magához beszélt, és magát figyelte. És mikor ön… úgymond elhunyt, ő volt az, aki teljesen elveszítette az önuralmát. A falat verte, sírt, üvöltött, ki akart ugrani az ablakon… és még sorolhatnám.
Elképedve hallgatom a szavait. De nem. Nekem NEM tetszik Joe. Ő a legjobb barátom. Nem lehetek belé szerelmes, mert ha ez tönkremegy, akkor minden tönkre megy. A banda, a barátságunk, minden.
- Nem, ez… nem – mondom.
- Maga tudja – adja meg magát az orvos – Mellesleg amit tudtunk, megtettünk. Felesleges ebben a szobában feküdnie, elzárva a világtól. Haza engedem, de nagyon vigyáznia kell a kötésre és a csuklójára! – figyelmeztet.
- Rendben, nagyon fogok – ígérem meg, és felülök az ágyban.
- A ruháit ott találja – mutat egy székre, és valóban ott van mindenem.
- Rendben. És… nem is tudom, mit mondjak… Megmentette az életem. Nagyon szépen köszönöm, hogy nem adta fel… - hálálkodom könnyes szemekkel. Most amúgy én egy élőhalott vagyok?
- Ez a munkám. És amúgy ezért szép ez a szakma – mosolyog rám kedvesen és megértően.
- Uram.. ne haragudjon meg, de.. megölelhetem? – kérdezem, mire nevetve bólint egyet.
Szorosan magamhoz ölelem őt, aki megmentett.
- Köszönöm. Most sokkal jobban érzem magam – engedem el pár pillanattal később.
- Rendben, akkor… Épüljön fel. Viszlát! – megy ki mosolyogva, én pedig leengedem a redőnyt, hogy fel tudjak öltözni.
5 perc múlva már saját ruháimban lépek ki a kórteremből, mire a többiek elnéznek.
- Kelly! – rohan hozzám Linda, és szorongatni kezd. Mármint ölelgetni.
- Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – fakad sírva, mire lehunyom a szemem, és visszaölelem.
- Nem, ez nem igaz.
- Mi? – néz rám
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk… - ismerem be.
- Dehogy is! Én tehetek mindenről – fakad ki Joe idegesen, és megint rácsap a falra, mire Nick szigorúan pillant bátyjára.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? ÉN vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Oké – jelenti ki Daniellle és Kevin egyszerre hirtelen. Nick is bólint.
Lindára és Joe-ra nézek.
- Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt.
- Azért ne mindent… - mondja egyszerre barátnőm és Nick, majd alig észrevehetően összenéznek.
Miről maradtam le, bocsika?
- Jó, legyen – egyezik bele Joe is.
- Akkor most nagyölelés – mondom, és mindannyian egy nagy körbe állunk, és átkaroljuk egymás vállát.
- És akkor ennek a nagy peace and love-nak a tetejébe bejelentenék valamit – mondja izgatottan Lindz, mire kérdőn ránézünk.
- Nos, szerveztem egy… - vesz elő egy szórólapot – Egy 4 napos kempingezést nekünk!
- Hűű – mosolygok.
- Nem mondod? – reagálnak az ifjabb Jonas fiúk, az idősebbik viszont csak felnyög.
- De bizony – nevet Linda – Beszéltem a dokival, aki mondta, hogy Kelly valamikor most fog felébredni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk.
- Nem kéne Kellynek pihennie előbb egy kicsit? – veti fel Joe aggódva.
- Nem kell, megleszek, köszönöm – mosolygok rá, de már nem ugyan az a srác a szememben, mint 3 héttel korábbam.
- Biztos? – kérdezi Nick is, mire csak bólintok egyet, megnyugtatás képen.
- Persze, de most haza szeretnék menni.
- Hova haza? Haza haza, vagy hozzánk haza? – kérdezi Joe, óvatos mosollyal.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba – lökök rajta egy kicsit, nevetve – Még szép, hogy hozzátok.
Mivel a srácok két autóval jöttek be a kórházba, könnyű szerrel és kényelmesen utazunk, bár csak alig negyed órát, mert a Jonas tesók háza közel van szinte minden fontos épülethez.
- Hjajj, de jó végre itthon – sóhajtok fel, mikor ledőlök a kanapéra.
- Ja. Úgy, hogy senki sem veszekszik – jegyzi meg Danielle mosolyogva.
- Az – helyeselek, és felállok.
- Kellyyyyy – ölel meg Joe hátulról hirtelen.
- Mi van? – kérdezem, és karjaira teszem a kezeimet.
- Soha ne csinálj ilyet többet! Tudod, hogy megijedtem?! – nyöszörgi a fülembe – Amikor… be kellett törnöm az ajtót, mert bezártad… annyira remegtem már előre, hogy mit fogok látni. És amikor megláttalak abban a vértócsában feküdni… el nem tudod képzelni, mit éreztem. Ott fakadtam sírva… Azt hittem, hogy örökre elveszítelek. Pedig Kelly! Akár veszekszünk, akár nem, én akkor is szeretlek! – suttogja remegő hangon, én pedig meghatódva hallgatom, amit mondd.
- Én is szeretlek, Joseph – hunyom le könnyes szemeimet, és megszorítom a kezét, mire az ő ölelése is mintha szorosabbá válna.
Veszek egy mély levegőt, és kinyitom a szemem, majd óvatosan körbenézek. Linda ekkor elkapja rólunk a tekintetét, és pár lépéssel odébb somfordál.
- Na srácok, ha holnap el akarunk indulni, nem ártana összecuccolni – mondja Nick, mire mindenki elindul felfelé, rajtam és Joe-n kívül. Az órára nézek, ami este fél kilencet jelez.
- Megyünk? – kérdezi, most már hangosan.
- Hová?
- Hát pakolni – mondja, mintha egyértelmű lenne.
- Ööö… - tétovázom, mert meg akartam lepni őket valami „Ne haragudjatok, hogy felvágtam az ereimet!” ajándékkal.
- Ezen mit gondolkodsz? – nevet fel, majd elenged.
- Menj csak, nekem még van egy kis dolgom.
- Ha bemersz menni a fürdőszobába… - komorodik el – Ne tudd meg, milyen balhét fogok csinálni.
- Oké, nyugi. Nem akarok bemenni a fürdőszobába – mosolygok – De ha az megnyugtat, vidd fel a pengéket.
Erre se szó, se beszéd beviharzik a fürdőbe, és egy halom borotvával a kezében tér vissza. Nevetve lökök rajta egyet, hogy menjen már pakolni.
Nevetve megy fel a lépcsőn, én pedig gondolkodni kezdek, hogy mivel lepjem meg őket.
- Ahh, megvan! – csettintek, és a konyhába veszem az irányt, remélve, hogy minden szükséges hozzávalót megtalálok.
- Tojás, tej… - kotorászom a hűtőben.
- Mit csinálsz? – hallom Dani meghökkent hangját, mire ártatlanul kinézek a hűtő mögül.
- Csak… éhes vagyok. Nem pakolsz? –kérdezek vissza.
- De, csak… szomjas voltam – mér végig gyanakodva, és iszik egy pohár kólát.
- Jó étvágyat – megy fel.
- Köcce… - kotorászok tovább, és megtalálok mindent, ami kell kb. negyven darab palacsintához.
Dúdolgatva veszem elő a szükséges edényeket, és megcsinálom a tésztát, majd előveszem a palacsintasütőt, és bekapcsolom a rádiót.
- És akkor most jöjjön a Jonas tesók slágere – mondja be a hapsi, és felcsendül a Still In Love With You. Dobogni kezdem a ritmust, és beöntöm az első adagot az edénybe. Jókedvűen feldobálom párszor, majd már kezdem is a másodikat, aztán a harmadikat, és így tovább.
- Hmm, micsoda illatok! – szólal meg Joe, és mosolyogva mellém sétál.
- Meglepinek szántam… - sóhajtom. Erre a fiú gyorsan felszalad, majd már pillanat múlva visszajön.
- Én is csinálhatok? – kérdezi aranyos hangon, mire a kezébe nyomom palacsintasütőt, és hátrébb lépek, hogy figyeljen, mit csinál.
Amikor feldobja a palacsintát, úgy tűnik, kicsit túl erősen lendített. A tészta ugyanis fent ragadt a plafonon. A hasamat fogva nevetek a bénaságán, mire rám nyújtja a nyelvét, és várakozva figyeli a plafonra tapadt palacsintát.
- Oké, oké. Tudod mit? – veszem ki a kezéből az edényt – Ezt majd én csinálom, te vegyél elő lekvárt, kakaót, Nutellát, túrót és tejfölt.
- Igenis, Szakácsnő! – tiszteleg, majd eltűnik a spájzban.
Még mindig a fiún mosolyogva dobálgatom a tésztákat, és a tányéron egyre csak nő a palacsinták száma. De Joe még mindig sehol.
- Joe, mi a fenét csinálsz már? – megyek be utána, és azt látom, hogy a chipset eszi titokban. Mikor meglát, eldugja a zacskót a háta mögé.
- Joe, kérem – mondom, és felé nyújtom a kezem.
- Mit? – csodálkozik.
- Nem vagyok hülye – közlöm vele, mire megadón előhúzza a zacsit, és a kezembe adja.
- Nyomás ki innen, még mielőtt csokit is találsz – nevetek, és belemarkolok a chipsbe.
- Hát tudod… - húz elő egy üres csokoládépapírt is.
- Joeee… - kapom ki a kezéből – Megettél egy egész tábla csokit?!
- Nem – jelenti ki, de szemében mosoly bujkál.
- Tünés! – mutatok ki nevetve. Lehajtott fejjel kikullog, én pedig követem, és megeszem a maradék chipset, majd visszamegyek a lekvárokért (erdei gyümölcsös, epres, barackos, szilvás), a kakaóport, porcukrot, Nutellát, majd a hűtőből még túrót és tejfölt. Lepakolom ezeket a pultra, majd ismét hozzálátok a palacsintagyártáshoz. Eléggé belemerülök, már szinte gépiesek a mozdulataim, mikor hirtelen valami rám esik. Felsikítok, Joe pedig leesik a székről, úgy röhög.
A palacsintából esett rám egy darab, a plafonról.
- Ó, igen? – nézek összehúzott szemekkel Joe-ra, majd hozzá vágok egy égett darabot. Ő visszadobja, és így kezdődik el a palacsintacsata. Fél órán keresztül ugyan annak az égett palinak a darabjaival dobálózunk, és nevetve futunk és bujkálunk egymás elől.
- Na jó, Joe. Elég – mondom, mikor leverünk egy üvegpoharat, ami hatalmas csörömpöléssel darabjaira törik szét. Elkezdem összeszedni a palacsintadarabokat a földről, és kidobom az üvegszilánkokat a kukába, majd fel is söprök, hogy senki ne lépjen bele. Joe az asztalnál ülve, némán nézi végig a mozdulatsort.
Ismét a tűzhelynél állok, és megcsinálom az utolsó darab palacsintát, a negyvenkettediket, majd hozzálátok a töltelékek elkészítéséhez.
Minden féle ízű palacsintából hat darabot készítek, hogy mindenkinek jusson egy. Külön tányérokra helyezem őket, hogy meg lehessen különböztetni a fajtákat.
- Gyertek le! – kiabálok fel, mire Kevin feje jelenik meg a lépcső tetején.
- Mi ez a finom illatáradat? – kérdezi, és a két kezét összedörzsölve siet le a lépcsőn.
Mikor mindenki leér, elkezdek dumálni.
- Szóval srácok. Én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekevertem az életetekbe a problémáimmal… Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni magamat sem állt szándékomban – fakadok sírva, és a pultra támaszkodom – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez az ajándékom… - mutatok látatlanban a 7 tányér palacsinta felé.
- Wáó… - mondja Danielle, és elvesz egy kakaósat. Mind jóízűen lakmároznak a különböző ízesítésű palacsintákból, én pedig megnyugodok, és beszélgetni kezdünk.
Ám hirtelen ráesik valami Nickre.
- Mi a…? – kérdezi, mire én és Joe azonnal röhögni kezdünk. A plafonra ragadt palacsinta.
Szegénynek teljesen beleragadtak a darabkák a hajába, amit Linda segít neki kiszedni. Arcuk feltűnően közel van egymáshoz.
- Tökéletes… - mondja Lindz, mikor végez, Nick pedig mélyen a lány szemébe néz. Hoppá!
- Khm… - Joe megint szívtelen, és megtöri a romantikus mozdulatsort.
- Én megyek, és letusolok… - mondom, majd felmegyek törölközőért és a pizsamámért, ami egy top és egy nagyon rövid nadrág.
Átmegyek a fürdőbe, és bezárom az ajtót, majd leveszem a fáslit a kezemről. A csuklómon egy hatalmas, mély vágás ékeskedik. Fájdalmas arccal húzom végig rajta a kezemet, majd beállok a zuhany alá, és folyatom magamra a kellemesen meleg vizet. Jó sok tusfürdőt nyomok a tenyerembe, hisz már nem is tudom, hány hete nem zuhanyoztam, mert a kórházban feküdtem. A hajamat is megmosom, mert tincseim zsírosan omlottak vállaimra. Teljesen megújulva lépek ki a zuhanykabinból, és megmosom a fogamat, mert már nem tervezek enni, majd felöltözöm a pizsamámba.
Visszamegyek a szobámba, és elnyúlok az ágyamon, vizes hajjal.
- Jó éjszakát – jön be Nick, és puszit nyom a homlokomra.
- Neked is. Szeretlek, Nick – mosolygok.
- Én is. Sziaszia – megy ki.
Jókedvűen fekszem és gondolkodom.
Itthon vagyok, és holnap kempingezni megyek a barátaimmal. Nekem ez az életem, ezt szánta az Úr. Én ezt érdemlem. Hogy velük éljek, ők legyenek az életem.
Gondolatmenetemet a két lány szakítja meg, akik szintén pizsamában leülnek két oldalamra.
- Sziaa – ölelnek meg egyszerre, és így ülünk ott percekig, némán.
- Szeretlek titeket, csajok – suttogom később, mire elengednek.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyog barátnőnkre, aki helyeslően bólogat, majd legyint egyet Linda kijelentésére.
- Köszi – vigyorgok jólesően.
- na jó, nekem sok volt ez a mai nap… jó éjszakát nektek – áll fel Danielle, majd mindkettőnket megpuszil, és kimegy.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – néz az órámra Lindz, és megöleljük egymást.
- Jól van. Álmodj szépket – Nickkel, teszem hozzá magamban, majd mosolyogva intek neki, mikor kimegy. Odakintről horkolást hallok, így rájövök, hogy Kevinünk már az édesek álmát alussza valamelyik szobában.
Én is lekapcsolom már a lámpámat, és épp lehunyom a szemem, mikor rezegni kezd a telefonom. Fáradtan érte nyúlok, de csak leverem az éjjeliszekrényről. Sóhajtva ülök fel, lelököm magamról a pokrócot, és felveszem a készüléket a földről. Egy bejövő üzenetről tájékoztat. Megnyitom az SMS-t.
„Ölelés? 
Joe”
Csodálkozva és értetlenül olvasom át többször a rövid üzenetet, majd felállok, és a készülékkel a kezemben megyek végig a sötét folyosón, egészen Joe szobájáig. Benyitok.
A fiú az ágyán ül, és izgatottan lesi modern telefonja kijelzőjét. Mikor nyílik az ajtó, felnéz, és mosolyogva tekint rám.
- Ezt nem értem… - mutatom neki az üzenetet.
- Gyere ide – kéri, mire mellé sétálok. Egy szó nélkül magához húz, és szorít, ahogy csak tud. Viszonzom az ölelését.
Ja, hogy így értette?
- Üdv itthon, Katie – suttogja a fülembe, mire megfagy az ereimben a vér.
- Hogy mi?
- Katherine Kelly Dyle. Miért nem mondtad még soha? – tol el magától, és kérdőn nézi szemeimet.
- Joe, ne haragudj, csak… utálom a teljes nevem – sóhajtom kellemetlenül, és leülök mellé az ágyra. Erre arrébb csusszan, hogy be tudjak takarózni, mert nyitva van az ablak, és árad be a tavaszi, hűvös levegő.
- Mert? Tiszta szééép – mosolyog rám, és lök rajtam egy kicsit.
- Nem, Joe, nem szép. Olyan hülyén hivatalos – nyögöm, és a vállára dőlök.
- Te vagy a hülye – közli velem megnyugtatóan.
- Höh, köszi – nevetek fel, mire átkarol.
- Összepakoltál? – kérdezi tőlem, témát váltva.
- Basszus, még nem… - fejelem le az ágytámlát – Aú.
- Vigyázz – nevet, és lehajtja a fejét.
- Jól van, vigyázok – csukom be a szemem, és érzem, hogy lassan elalszom…