Tudom, hogy "kicsit" késtem a fejezettel, de megpróbálok legközelebb nem ennyit szerencsétlenkedni vele. Az olvasással is nagyon levagyok maradva, amit bepótolok, ne ijedjenek meg azok, akikét olvasom. :)) De remélem örülni fogtok neki, mert nagyon hosszú lett. Wordben 7 oldal. Nem semmi, mi? Lehet, hogy akik írnak, azoknak ez megszokott, de nekem most sikerült csak ennyit összeírnom.
Remélem kapunk pár kommentet erre a részre, ha már sikerült ilyen szép hosszút összedobnom nektek. ^^
Nem is húzom tovább az időt. :D
Jó Olvasást!
Gondolataimmal a fejemben lépek be a kórház ajtaján. Hallgattam Nickre, aki három hete próbál meg rám hatni, hogy látogassam meg Kelly-t. Persze, akkor csak csöndes hallgatást kapott válaszul. Huszonegy napon át ki sem mozdultam a szobámból. Hogy miért? Teljesen bezárkóztam. Nem bírtam az emberek között leni, főleg avval a tudattal, hogy én öltem meg barátnőmet. Attól még, hogy szobám falai közé száműztem magam, nem azt jelenti, hogy nem hallottam a beszélgetést, ami Kevin és Nick között zajlott le a nappaliban. Arról folyt az eszmecsere, hogy Kelly felébred-e a kómából valaha. Szavaik hatalmas tüskeként döfködték szívemet, hiszen felfoghatatlannak tartottam a Kelly nélküli életet. Egy nap alatt vesztettem el őt és nagymamámat, ami hatalmas űrt képzett a szívemben és lelkemben. Három héten keresztül egy hang sem hagyta el a torkomat, így kissé lámpalázasan lépek be a felvonóba. Tudom, hogy a 402-es termet kell keresnem. Oh, hányszor hallottam már ezt a számot! Kiráz a hideg, ahogy a lift megáll, s meglátom Nicket, Kevint és Danielle-t. Mindhárman nyúzott arccal bámulják a kilincset, hátha megtudnak valamit a bent lévő szerettükről. Akármennyire is szeretnék odamenni hozzájuk, nem megy. Képek villannak be a fürdőszobai esetről, így megkapaszkodom a közelben lévő üres betegágyban. Erre a hangra a leggöndörebb hajú Jonas fiú felém néz, s mikor észreveszi, hogy én vagyok az, kikerekedett szemekkel bámulja kissé görnyedt testemet. Rögtön felpattan, s karjai támogatásával a saját helyére ültet le. Közben Kevin felém nyújt egy pohár vizet, amit az előbb töltött nekem. Egy halvány mosoly kíséretében elfogadom a folyadékot.
Hirtelen kicsapódik a 402-es kórterem ajtaja, s Joe siet el mellettünk. Érdeklődve figyelem mozdulatait, majd eltűnik szemeim elől. Talán Kelly-vel van valami. Éppen megkérdezném a többieket, hogy tudnak-e valamit a bent fekvő lányról, mikor Joe újra megjelenik egy orvossal az oldalán, akinek hevesen magyaráz. Nem egy idősebb gyógyító, hanem harminc év körül lehet. A két fiú eltűnik a kórterem belsejében.
- Vajon jól van? – kérdezem kissé rekedtes hangon, barátnőmre utalva ezzel.
- Biztosan – mondja Nick, majd tenyerével végigsimít arcomon.
Testem megremeg érintésétől. Eszembe jut az a múlt keddi este, amin – mint számtalanszor előtte -, újra bejött hozzám. Nem hagyta, hogy megtegyem ezt, amit Kelly, ezért akkor is beszélt hozzám, kérdezgetett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én az ágyamon feküdtem, már majdnem elaludtam, de egy ajtónyitódás miatt inkább felemeltem a fejem. Megláttam őt, ahogy egy tálcát egyensúlyoz a kezében, rajta egy bögrével. Kíváncsian néztem, ahogy lerakja az éjjeliszekrényemre, s leül mellém az ágyra. Percekig bámultuk egymás tekintetét a halványan világító Holdfényben.
- Tudod, nagyon szép szemeid vannak – dicsérte meg, mire én felöltöttem a paradicsomhoz illő, piros szint. Hálát adtam az égnek, hogy egyikünk sem kapcsolta fel a villanyt. Nem válaszolok semmit, ezért folytatta. – Tudom, hogy nem fogsz megszólalni, de most sajnálom. – Mondta sejtelmesen, hátha ki tud belőlem húzni pár mondatot, de próbálkozása sikertelen volt. – Na, jó, akkor megyek.
Éppen állt volna fel, de én megfogtam a karját, valamilyen ismeretlen okból. De egy újabb megdöbbentő dolgot tettem ezután. Elvettem telefonomat a tálca mellől, és egy három szóból álló mondatot pötyögtem bele: Kérlek, maradj itt!
Arcán először meglepettséget láttam, de utána bólintott egyet. Megkönnyebbülve küldtem felé egy mosolyt, miközben bemászott mellém az ágyba. Meglepve érzékeltem, hogy jobb karjával átkarolja a vállamat, így fejem mellkasára került. Dobogó szíve nyugtatólag hat háborgó lelkemnek. Úgy éreztem, hogy amíg Ő itt van, addig én biztonságban vagyok. Homlokomra adott egy puszit, majd fülembe suttogta, hogy „Jó Éjszakát!”. Emlékeimből Joe zaklatott viselkedése ránt vissza a valóságba. A fiú levágja magát a mellettünk lévő székre, s arcát kezeibe temeti. Ijesztő az, ahogy vállai remegve tartják kezeit. Mintha sírna… Én és Nick aggódva indulunk el felé. Mi történhetett odabent? Ugye nem?
- Joe… - rakom vállára tenyeremet, s leguggolok elé. Elveszi arca elől kezeit, és könnyek folynak le arcáról.
- Azt mondta… azt mondta, hogy majdnem… - mondaná, de folyamatosan elcsuklik a hangja az elfojtott sírástól. Az ablakon át egyfolytában barátnőre pillant, aki kis ideig viszonozza a tekintetét.
*
- Kelly! – Rohanok barátnőm felé, és jó erősen megölelem. – Ne haragudj rám! Én tehetek erről az egészről! – mondom ki azt, ami három hete nyomja a szívemet.
- Nem, ez nem igaz – mondja, mire elengedem, s ránézek.
- Mi?
- Én tehetek mindenről. Én reagáltam túl a dolgokat, habár akkor is feltűnően megsokasodtak a „véletlen balesetek” körülöttünk – vélekedik Kelly, mire fejcsóválva tekintek rá.
- Dehogyis! Én tehetek mindenről – mondja Joe, s szegény fal bánja, mert hatalmasat csap rá.
- Joe. Zárjuk le ezt a témát most és mindenkorra, oké? Én vagyok a hibás, és kész! Nem vagyok hajlandó többet erről beszélgetni – mondja el monológját barátnőm, mire Kevin és Danielle egyöntetűen egyeznek bele, s Nick is bólint egyet. Ezután Joe-ra és rám veti barna szemeit. – Benne vagytok? Zárjuk le ezt a pár hetet, ami a turné óta volt, és felejtsünk el mindent, ami azóta történt – szólal meg újra, hogy minket is rávegyen a felejtésre.
- Azért ne mindent – mondjuk egyszerre Nickkel, mire égszínkék szemeimet felé fordítom. Úristen, milyen aranyos, ahogy rám mosolyog.
- Jó, legyen – egyezik bele Joe.
- Akkor most nagyölelés! – kiált Kelly, és mindannyian megöleljük egymást. Én Nick és a lány mellé kerülök.
- És akkor a nagy peace and love-nak a tetejébe, bejelentenék valamit – hozakodok elő ötletemmel. Ezt még a szörnyűségek előtt szerveztem, hogy a fiúk is kitudjanak kapcsolódni egy kicsit, hiszen a karrierjük kezdete óta nem voltunk semmi nyugis helyen. Kijelentésem után, csupa kérdő tekintettel találom szemben magamat, ezért folytatom: - Nos, szerveztem egy négy napos kempingezést nekünk.
- Hű – mosolyog Kelly.
- Nem mondod? – kérdezi Nick és Joe, de Kevin csak felnyög. Mi baja lehet?
- De bizony – nevetek. – Beszéltem a dokival, aki azt mondta, hogy Kelly mostanában fog felkelni, és úgy beszéltem meg a tulajjal, hogy a héten mennénk valamikor, tehát holnap is indulhatunk – mondom el ezt mind egy szuszra, s egy kis ferdítéssel. A kemping vezetővel úgy beszéltem meg, hogy nem tudjuk, mikor megyünk. Nem lelkesedett az ötletért, de egy kis kenőpénzzel mindent ellehet intézni.
- Nem kéne Kelly-nek pihennie előbb egy kicsit? – aggodalmaskodik Joe.
- Nem kell, megleszek, köszönöm.
- Biztos? – kérdezi meg Nick is.
- Persze, de most haza szeretnék menni – jelenti ki Kelly.
- Hova haza? Haza-haza, vagy hozzánk haza? – teszi fel a kérdést Joe.
- Szerinted? Majd biztos hazamegyek Londonba. Még szép, hogy hozzátok.
*
Ahogy hazaérünk, Nick tanácsát követően felmegyek én is pakolni. Bár négy napra megyünk, de mindig is el szoktam túlozni a ruhák mennyiségét. Még régebben – talán két évvel ezelőtt -, elmentünk a fiúkkal és Kelly-vel hegyet mászni. Akkor két nehéz táskával indultam el, s a vége azt lett, hogy a legkisebb bandatag hurcolta az egyiket. Emlékszem is, amint felértünk, egy puszival háláltam meg kedvességét. Szerelmes mosollyal az ajkaimon veszem ki szekrényem aljáról az üres bőröndöt, majd az ágyamra rakom le, s kinyitom. Legnagyobb meglepetésemre, egy képkeret fekszik a legalján. Kezeim közé veszem a kis tárgyat, és megfordítom. A kép, engem és Nicket ábrázolja tizenkét éves koromban. Vigyorogva pózolunk a kamerának, aminek ha az emlékezetem nem csal, Joe állt a túloldalán. Nevetőgörcs jön rám az emléktől. Már ifjabb korában is szerette magát fényképezni, de lányos hisztimmel elértem, hogy rólunk is csináljon egy képet. Ő duzzogva megtette, amit kértem tőle, s Denise-t megkértem, hogy nyomtasson nekem belőle egy példányt. Emlékszem Nickkel egyszer nagyon összevesztünk, és ekkor vágtam be a képkeretet a szekrénybe. Aznap este nem tudtam aludni, mert nem volt a kezemben… Gondolataimat egy ajtó nyitódása és csukódása szakította meg, így a képet a hátam mögé dugom.
- Szia, Nick! – köszönök neki.
- Hello! – mondja egy mosollyal az arcán.
- Mit dugdosol? – Szóval észrevette…
- Semmit – tagadom le a nyilvánvalót, s a paplanom alá csúsztatom a képünket.
- Aha – mosolyog tovább. Ilyenkor olyan aranyos.
- Leülsz? – kínálom hellyel a Jonas fiút, köztem és a bőröndöm között. Mikor elfoglalja a helyét, felhúzott térdem a combjához ér.
- Látom még semmit sem csináltál. Talán segíthetek – Utal arra, hogy bőröndöm üresen tátong ágyam közepén.
- Nem kell, magamtól is meg tudom csinálni – mondom, miközben szekrényem felé indulok avval a szándékommal, hogy megmutassam: nem vagyok már kisgyerek. Ahogy visszafordulok egy halom ruhával a kezemben, az övében meglátom a képet. Arca egy megmagyarázhatatlan mosolyra van húzódva.
- Nick… én…
Nem hagyja, hogy befejezzem, hanem kézen fog, s átrohanunk az ő szobájába. Fogalmam sincs, miért rángatott át, de amint benyúl éjjeliszekrénye legfelsőbb fiókjába, s előhúz onnan egy képet, megvilágosodom. Neki is megvan. Azt hittem, az a pillanat, csak nekem jelentett sokat, de ahogy most Nickre nézek, rájövök, talán többet érzünk egymás iránt, mint barátság. Jó, magamról idáig is tudtam, hogy gyengéd szálak fűznek hozzá, de álmomban sem hittem volna, hogy ő is így érez. Egyre jobban közelebb kerülünk egymáshoz, s érzem, szívem hevesebben ver a megszokottnál. A tér és idő szinte megszűnik létezni számomra, csak gyönyörű arcát látom. Azt hiszem megtaláltam azt, ami egész életemben itt volt nekem, de mégsem. Őt.
- Gyertek le! – hallom Kelly hangját a távolból.
Lemondóan fordulok az ajtó felé. Nem látom Nick arcát, de biztos vagyok benne, hogy ő is csalódott. Lefelé menet ínycsiklandozó illatokat kezdek el érezni, mintha egy pékség kellős közepén állnék. A konyhában legnagyobb meglepetésemre hét tányér van elhelyezve az asztalon, amiken hatalmas palacsintahegyek várnak minket. Tátva maradt szájjal lépek be a helyiségbe, s megállok Joe mellett. Rávetek egy te-tudod-mi-folyik-itt? pillantást, de ő csak sejtelmesen mosolyog.
- Szóval, srácok én… szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, és azért, hogy ennyire belekeveredtem az életetekbe a problémáimmal – kezdi Kelly. Furcsa érzés kerít a hatalmába, amit nem tudok hova tenni. – Komolyan nem állt szándékomban. És mellesleg megölni sem állt szándékomban. – Könnyei útnak indulnak, én pedig megölelném, de ő folytatja. – Szóval… bocsánat. Ne haragudjatok. És ez-az ajándékom – mondja, majd a hatalmas palacsinta kavalkádra mutat.
- Wáó… - Danielle, csak ennyit tud mondani, majd a legközelebbi tányérról elvesz egy finomságot. Ez után mindenki odatülekedik az asztalhoz, s elvesz a különféle ízű nyalánkságokból egyet-egyet. Már a harmadik palacsintámat fogyasztom, mikor a mellettem ülő Nick fejére esik valami.
- Mi a…? – kérdezi, erre Joe és Kelly röhögésben törnek ki. Kissé felemelkedem helyemről, s a látványtól egy vigyor jelenik meg arcomon. Közelebb hajolok hozzá, és elkezdem a nyúlós darabokat kiszedegetni a hajából. Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem enyhe mentol-citrom kölnijének illatát.
- Tökéletes – jelentem ki, majd visszapattanok a helyemre. Nick tekintete engem pásztáz, s csokoládébarna szemei sakkban tartják az én égszínkékjeimet. Már éppen folytatni akarnánk a fent elkezdetteket.
- Khm – szólal meg Joe, s évvel tönkreteszi körülöttünk a varázslatot.
- Én megyek, és letusolok – mondja Kelly.
Ezek után mindenki megy a saját dolgára. Én történetesen fel a szobámba, hogy elkezdjem végre a pakolást. Úgy döntök – mivel nincs kedvem órákig pakolni -, most a legszükségesebb ruhadarabokat viszem el. Úgyis egy erdőben leszünk, oda meg nem kell kiöltözni, ugye? Először is a Nickkel közös képünket felrakom az éjjeliszekrényemre, majd a földre ledobott ruhákat hajtogatom össze, s helyezem bele bőröndömbe. Újabbakat veszek ki a szekrényemből, és azokat is a helyükre pakolom. Ez így megy sorra, míg elegendőnek tűnik. Átmegyek a fürdőszobába, hogy egy gyors fogmosást követően elteszem a fogkefémet is. Visszatérek szobámba, ahol a bőröndöm tetején egy kis lapocskát vélek felfedezni, ami tuti, hogy nem volt itt, mikor elhagytam a helyiséget. Széthajtogatom a lapot, amilyen szálkás, dőlt betűkkel írt, rövid üzenetet találok.
Ha van kedved, gyere át hozzám.
Nick
Nick
Furcsa arckifejezéssel rakom le a papírkát, de gyomrom ugrál össze-vissza örömömben. Nem is várok tovább, hanem rögtön elindulok a folyosó végi helyiséghez, de útközben összetalálkozom Danivel.
- Hát te? – kérdezem döbbenten.
- Éppen Kelly-hez megyek. És te?
- Én is – vágom rá, majd benyitok a velünk szemközti szobába. – Szia. – Mondjuk Danielle-el, majd egyszerre öleljük meg az ágyban fekvő lányt.
- Szeretlek titeket, csajok – szólal meg hirtelen, mire mi elengedjük őt.
- Mi is téged. És irtó finom volt az a palacsinta, még Danit is felülmúltad, már bocsi – mosolyogok a mellettem ülő lányra, mire ő csak legyint egyet. Remélem nem bántottam meg.
- Köszi – vigyorog rám Kelly.
- Na, jó… nekem sok volt ez a mai nap. Jó éjszakát nektek! – mondja Danielle, miközben megpuszil minket.
- Szerintem én is megyek, ha nem baj. Késő van – mondom, de eszem egyfolytában Nick meghívásán gondolkodik.
Ahogy kilépek, meghallom Kevin horkolását, ami mosolyt csal az arcomra. Újra elindulok a sötét folyosón, de már nem találkozok senkivel sem. Óvatosan nyitok be a Jonas fiú hálójába, ahol ég a villany, de Nick már alszik. Odasomfordálok az ágyához, és betakarom őt, nehogy megfázzon. Egy puszit lehelek homlokára, majd a lámpát lekapcsolva elhagyom a szobát. Nem is sejtem, hogy a lakójának mosolyra húzódik szája, rólam álmodva.
*
Reggel álmosan és összekócolt hajjal kászálódom ki ágyamból, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Már éppen szitkozódni kezdenék, hogy foglalt, mikor Nick jön ki onnan. Hajából csöpög a víz az izompólójára. Azt hiszem menten elájulok. Ekkor ellép előlem, hogy birtokba vehessem a helyiséget, s megmenti a helyzetet is. Egy gyors zuhanyzás és hajszárítást követően, kilépek a folyosóra. Úgy döntök, hogy meglátogatom Kelly-t. Belépek, de azt hiszem rossz szobába, mert Joe félig göndör, félig egyenes fürtjeit pillantom meg. Mielőtt becsukhatnám az ajtót, Kelly pillant felém.
- Öhm… bocsi, hogy zavarok. – Égő fejjel csukom be az ajtót. Úristen, ez űberciki volt! Lemegyek a konyhába, ahol Kevin, Danielle és Nick fogyasztják a reggelijüket. Én leülök a legközelebbi székre – Nick mellé -, és elkezdek meggylekvárt kenni az egyik szelet pirítósra. A jelen lévőknek rögtön feltűnik a zavarodottságom.
- Linda, mi történt veled? - kérdezi Dani.
- Azt hiszem… Kelly-nek és Joe-nak jó éjszakája volt – jelentem ki.
- Miért? – kérdezi meg Nick. Úgy látszik ő nem értette a célzást.
- Együtt aludtak vagy… - Nem tudom befejezni, mert megjelenik a két említett.
- Miről beszélgettek, skacok? – kérdezi Joe, egy ásítást követően.
- Semmiről – mondom gyorsan, aztán felállok az asztaltól. – Hm… ez finom volt. – Fordulok Danielle felé egy mosollyal az arcomon.
Elindulok felfelé, de még hallom Kelly hangját, ahogy rákérdez a dologra. Szerintem, tudja, miről beszélgettünk. Belépek szobámba, hogy újra leellenőrizzem azt, hogy megvan-e minden. Zokni, bugyi, melltartó rendben. Éppen a többi ruhadarabot kezdeném el leltározni, mikor kopogást hallok meg ajtóm felől. Egy könnyed jöhetsz kiáltással beengedem az illetőt. Kelly lépked be a helyiségbe.
- Szia – köszön, majd leül a zoknik kupaca mellé.
- Hello – mondom egy kínos mosoly kíséretében. – Mi járatban? – kérdezem, miközben Mickey egeres pólómat teszem le egy halomra.
- Tudod, a többiek mondtak egyet s mást az előbb. Mi a mentséged erre? – kérdezi felhúzott szemöldökkel, s be kell látnom, hogy ilyenkor nagyon hasonlít a középső Jonas fiúra.
- Nos… én csak vicceltem. Ne haragudj! – kezdenék el védekezni, mire nevetni kezd. Most mi van?
- Csak vicceltem, nem akarlak megölni, vagy ilyesmi – mondja még mindig vigyorogva.
- Kösz… - mondom kissé sértetten. – De most mesélj – kérlelem, majd leülök mellé. – Hogy kerültél te Joe szobájába, mikor én nem is ott hagytalak?
- Hát… küldött nekem egy sms-t, ezért átmentem. – Arca, mintha a vörös kissé világosabb változatát öltené fel. – Csak aludtunk. De egyszer felébredtem az éjszaka közepén arra, hogy Joe szólongat. – Ezek után már haja tövéig olyan, mint egy paradicsom. – Egy… egy zseblámpaszerű valami szúródott az oldalamnak. – Ekkor kitörik belőlem a nevetés, és csak nagy nehezen tudom abbahagyni. Azt hiszem, régóta nevettem ilyen jót.
Nemsokára el is indulunk a kempinghelyre. Közös megegyezés alapján két kocsival indultunk el, így én Kelly, Nick és Joe társaságában ültem be az autóba, Kevin és Danielle pedig külön indultak el. Amikor először megláttam Joe-t, újra előtört a nevetőgörcsöm, s csak kevéssel múlott, hogy bevalljam a nevetésem okát. Azt mondtam neki, hogy feláll az egyik hajszála. Rögtön megnézte magát a kocsi visszapillantó tükrében. Oh, édes Joe. Most az ablaküvegen keresztül nézem Los Angeles ismerős utcáit, miközben a rádióban Demi Lovato Here We Go Again slágere hatol a füleimbe. Mellettem Nick ül, aki szüntelenül dúdolgatja a dallamot. Annyira szeretem a hangját. Mintha egy földre szállt angyal énekelne. Nemsokára egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk Mystic Falls-ba. Izgatottság kezd úrrá lenni rajtam. Úgy érzem, hogy ez a négy nap hihetetlenül fantasztikus lesz.
*
Sietve kászálódok ki az autóból, hiszen megérkeztünk az erdőhöz, ahonnan gyalog kell mennünk. Mr. Heart örömködve fogad minket. Nem is csodálkozom rajta, mert két autón kívül, nem látok itt másikat, kivéve a miénket. Bevezet minket az erdő szélén álló faházikóba, ahol ad egy térképet, és megbeszéljük, hogy majd hazaindulás előtt fizetünk. Így hát csomagjainkat hurcolva indulunk el a rengeteg fa közé. Érdekes módon semelyikünk sem szólal meg, így csak az avar zörgése és néhány ág reccsenése zavarja meg a csendet. Furcsállom is, hiszen a madarak csicsergését sem hallom. Hirtelen egy kisebb pukkanást hallok magam mellett. Nick felé nézek, aki unottan fújja rágójából a buborékokat, majd pukkasztja ki őket.
- Ezt, hogy csinálod? – kérdezem meg tőle, hiszen én ezt nem bírom megcsinálni.
- Csak ki kell lapítanod a nyelveddel, és fújni, mint egy gyűrűt – mondja, majd előkapok egyet a zsebemből és gyorsan elkezdem rágni.
Ahogy tanácsolta, egy körszerűséget csinálok belőle és jó erősen megfújom. A várt eredmény elmarad, mert kirepül a számból egyenesen Joe kapucnijába. Nickkel nagy megpróbáltatásokon megyünk keresztül, hogy visszatartsuk a röhögést. Azt hiszem, evvel nem próbálkozom meg egy darabig. Kevin letér az ösvényről, így arra következtetek, hogy megérkeztünk a táborhelyre. Nem is csodálkozom, mikor meglátok három sátrat.
- Azt hiszem, itt vagyunk – szólal meg Dani.
- Ki hol alszik? Enyém Kelly – mondja Joe, majd magához rántja barátnőmet. Nickkel egymásra nézünk egy mosollyal az arcunkon. Szívem hevesen ver. Három éjszaka vele? Úgy gondolom, a sors is így akarja, hogy együtt legyünk.
- Üvegezés!! – rikkant fel Joe, engem halálra ijesztve. – Van pia is. – Kacsint egyet.
- Már az első nap be akarsz rúgni? – kérdezi Kevin, egy hatalmas vigyorral az arcán. Így hát körbeülünk a tábortűz helyére, s Joe pörget. Nick jön ki elsőnek.
- Mersz vagy felelsz? – jön a már megszokott kérdés megfordítva. Tipikus.
- Felelek - mondja az egyszerű választ.
- Öcsi… a legkönnyebbel kezdesz… szeretted Miley-t? – kérdezi Joe, mire Nick elkomorodik.
- Persze, hogy szerettem – válaszoljam, majd gyorsan pörget is, mégpedig Danielle-re.
- Merek – sóhajtja Dani.
- Puszild meg Joe-t – hangzik az utasítás. A lány meg is teszi.
Ezek után jobban beindul a játék. Már szédülök egy kicsit, mert megittam pár pohár Brandy-t. Jókedvünk azonban egyre csak fokozódik, míg meg nem kapom azt a feladatot, hogy csókoljam meg Joe-t. Szinte mászok a fiúhoz, aki csücsörítve tartja nekem a száját. Nevetve hajolok felé, s csak egy leheletnyi puszit adok neki. De rögtön, ahogy elengedem, ő húz vissza. Fogalmam sincs, miért csinálja. Először azt hittem, hogy a rágógumi miatt, de nem úgy tűnik. Már vagy fél perce harapdálja ajkaimat, mire le tudom vakarni magamról. Körbenézek, és látom, ahogy Kelly felpattan és berohan az egyik sátorba. Én utána mennék, de nem tudok. Lábaim nem engedelmeskednek nekem, s csak annyit érzékelek, hogy a világ forog körülöttem. Vajon mi történt? A sötétség édes madzaggal hívogat magához, aminek nem bírok ellenállni.
*
Arra eszmélek fel, hogy egy puha valamin fekszem, s semmire sem emlékszem, csak arra, hogy elkezdtünk üvegezni. Halk gitárszó üti meg füleimet, amitől hihetetlenül zúgni kezd a fejem. Feltápászkodom a földről, de jól bevágom a fejem a sátort tartó fába. A fájó testrészemet fogva lépek ki a szabadba, ahol Nicket látom meg az égő tűznél, gitárral a kezében. A dal, amit játszik, számomra ismeretlen, de lágy és lassú hangokból épül fel. Leülök mellé, s ő a pokrócot felém nyújtja, hogy bújjak be mellé. Ez az éjszaka kissé hűvös. Leteszi a gitárját, hogy jobban össze tudjunk bújni.
- Szépek a csillagok, nem? – hallom hangját, mire felnézek. Igaza van. Kicsik, de mégis millióan vannak. – Tudod, már rég el akartam mondani neked valamit.
- Igen? – kérdezem reménykedve, csillogó szemekkel.
- Segítség! – Halljuk meg Joe-t, majd kirohan a jobb oldali sátorból.
- Mi van? – kérdezem.
- Kelly… abnormális… nem tudom. Megváltozott. Megharapott! – mondja, de ezután elájul. Mi ijedten nézünk össze Nickkel, majd a segítségére sietünk.
Szerintetek mi történt Kelly-vel? És, nagyon megbánthatta Joe avval, hogy Lindával olyan csókot váltott? Azt hiszem, nem kell nagy IQ ahhoz, hogy rájöjjetek, mit akarunk kihozni az egészből. Remélem ez a kis momentum nem veszi el a kedveteket a történet folytatásától sem. :)
Köszönöm, hogy elolvastad!
Jó Éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése