4. fejezet: Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele!

Hellósztok Bloglakók! :)
Ismét itt a rész, az én tollamból, ami igencsak nem boldog, mint az előző.
A következő rész fogalmam sincs, hogy mikor jön, mert Kelly elment nyaralni, így nem tudom, mikor rakja fel. =/

Köszönjük szépen az előzőhöz a kommentet. ^^

Jó Olvasást!


Hirtelen dühöt és szomorúságot kezdek el érezni. Kelly a legjobb barátnőm, de még sem tájékoztatott arról, hogy sikerült Joe-val összejönnie. Én mindent elmondok neki. Ő pedig… áh, mindegy. Csalódtam benne és kész. Mi lett volna, ha nem jövünk fel Nickkel? Örökre elhallgatja, vagy mi? Hirtelen leválnak egymásról, majd Kelly döbbent tekintetét veti rám.
- Jézusom! – mondja, és ledől a kanapéra. Annyira zavarban van, hogy arcát a kezei közé veti. Joe, csak sóhajt egyet. Bocsi, hogy élek, komolyan! Majd legközelebb rakjatok ki egy „Ne zavarj” táblát.
- Kelly… szólalok meg, bár magam sem tudom, miért.
- Nem történt semmi – Ezt semminek nevezed? – Ez egy hülye… félreértés. Joe cukkolt – mondja védekezésképpen. Persze, én meg az angol királynő vagyok.
- Én cukkoltalak? – kapja fel a vizet a fiú. – Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt. Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – Most jól odamondta Kelly-nek, amin csodálkozom is.
- Joe – kezdi Nick, de végül elhallgat.
- Kelly, hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok? Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… - török ki, de hangom megakad. – nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem? Na, szép…
Hirtelen felindultságomban az emeleti szobát veszem menedékhelyül. Amint belépek a helyiségbe, kulcsra zárom az ajtót. Nem vagyok kíváncsi senkire, legfőképp őrá. Ledobom testemet az ágyra, s könnyeimnek utat engedek, bár magam sem értem, hogy mi okból sírok. Talán a csalódottság, de lehet a düh miatt is. Soha nem éreztem ilyet Kelly iránt, mint most. Nem akarom látni őt. Emlékszem, mikor elmondtam neki, hogy tetszik Nick. Ő figyelmesen végighallgatott engem, ami, akkor nagyon jól esett. Ezért sem értem, hogy miért hallgatta el előlem ezt az információt. Egy kopogás üti meg a fülemet, de nem válaszolok. Gőzöm sincs, hogy ki lehet az, de ebben a pillanatban fütyülök rá.

- Linda, légyszi engedj be, itt Nick – hallom dallamos hangját. Miért nehezíti meg a dolgom?
- Menj el, kérlek! – válaszolom, de nem tágít.
- Addig itt fogok állni, míg be nem engedsz!
- Akkor maradj ott – mondom inkább csak magamnak, de végül sóhajtva felállok, és elforgatom a kulcsot a zárban.
Amint meghallja az ajtó nyitásának műveletét, rögtön lenyomja a kilincset. Aggódó tekintettel méri fel, hogy tettem-e valami kárt magamban, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy nem, csak megölel. Megdöbbenve, de mégis jólesően bújok karjai közé. Amint arcomat mellkasához szorítom, könnyeim újra útnak erednek. Ő egy szót sem szól, viszont hátamat simogatja, ami rázkódik a sírástól. Ma már másodszorra sírom el magam előtte. Vajon mit gondolhat? A könnyeim kezdenek elapadni, mire kibújok biztonságot nyújtó öleléséből. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne velem nélküle. Talán begolyóznék…
- Kérsz valamit inni? – kérdezi hirtelen, mire gondolataimból visszatérek arra a világra.
- Igen – válaszolom, majd elmegy. Gyorsan vissza is tér két bögre kakaóval. Egy halvány mosoly kíséretében elveszem azt, amelyiket felém nyújtja.
- Köszönöm – mondom. – Hmm, ez írtóra finom. Hogy csináltad? – kérdezem, mert tényleg nagyon ízlik.
- Ha elárulnám, akkor meg kéne, hogy öljelek – mondja komoly arccal, mire elnevetjük magunkat.
- Tényleg? Akkor tedd meg – folytatom a játékunkat, de ő elkomorodik. Vajon valami rosszat mondtam?
- Linda, ne mondj ilyet. Tudom, hogy most haragszol Kelly-re, de vannak mások is, akik szeretnek téged – mondja, én pedig a gondolataimba merülök, ismét.
Hogy érthette ezt? Vajon magára gondolt? Áh, persze… hogy is gondolhatok ilyet? Ő biztos, hogy csak barátként tekint rám, de mégis… jó lenne, ha most nem lenne igazam. Visszarakom az üres bögrét a tálcára, majd elnyúlok az ágyon. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután. Annyira szeretném, ha ez a pár óra, csak úgy kitörlődne az emlékezetemből. Tekintetemet az éjjeliszekrényen pihenő órára vetem, s megrökönyödve látom, hogy pontosan éjfélnél álnak a mutatók. Ennyire elszaladt volna az idő? Végül Nick is mellém telepedik, ami jól esik. Egy hirtelen mozdulattal felsőtestemet felemeli, majd arcomat mellkasára fekteti. Én mélyet szívok citrom-menta illatú parfümjéből, és úgy teszek, mintha aludnék, hátha elhiszi. Derekam köré fonja karjait, s énekelni kezd egy ismerős dallamot. They come and go, but they don’t know, that you are my beautiful…
Reggel kialvatlanul és nyűgösen nyitom ki szemeimet. Azt veszem észre, hogy fejem fel-le mozog, amit nem értek. Amint Nick arcára nézek, rögtön beugrik a tegnap éjszaka. Szemei le vannak csukódva, s ajkai résnyire nyitva vannak, amiken veszi be a levegőt. Még egy picit nézem angyaléval vetekedő alakját, majd lemegyek a konyhába, ahol Danielle és Joe tartózkodik.
- Jó Reggelt! – mondom a lánynak, de a fiút szóra se méltatom.
- Neked is – mondják egyszerre, de Joe kissé hidegen teszi ezt.
- Figyeljetek, nem beszélnétek ezt meg? – kérdezi Dani, mire csak a fejemet rázom. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára.
- Ha Miss. Tökéletes nem hallgat meg, akkor nincs mit mondanom.
- Joe, ne légy már ilyen! – szól rá Danielle, de engem egy cseppet sem érdekel már.
Szó nélkül egy bögrébe kávét és édesítőszert rakok, majd újra a szoba felé veszem az irányt. Nick még mindig alszik, így csak lerakom a bögrét az éjjeliszekrényemre, és felveszem a tegnap otthagyott tálcát. Remélem, hogy Joe már elhagyta a konyhát, de amint belépek, újra szembetalálom magam vele. Ilyen nincs… Berakom a piszkos edényeket a mosogatóba, és veszek Dani különleges, zöldséges rántottájából. Ez a csaj istenien főz. Nem tudom, hogyan csinálja, de meg kell tanítania engem is. Leülök az asztalhoz, ahova időközben Joe és odakeveredett.
- Linda én… - nem tudja befejezni, mert a szavába vágok.
- Joseph, örülök, hogy jártok, tényleg. De kérlek szépen, engem hagyjatok békén egy időre – mondom el monológomat.
- Nem járunk… még magunk sem tudjuk, hogy mit érez a másik – mondja, mire felkapom a fejemet.
- Tényleg? – kérdezem meg végül.
- Igen…
- Hol van most? – teszem fel következő kérdésem.
- Azt hiszem a fürdőbe ment – mondja félvállról. Én rögtön odamegyek, hogy minél előbb bocsánatot kérhessek barátnőmtől.
- Kelly, figyelj… Joe elmondta, hogy nem jártok… Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – mondom izgatottan. Alig várom, hogy kinyissa az ajtót.
- Nem – hallom sírástól csukladozó hangját. Értetlenül bámulom a zárt ajtót, míg Nick meg nem szólal mellettem, amivel rettentően megijeszt. Mikor került ide?
- Kelly, mit csinálsz odabent?
- Menjetek el innen! – halljuk a kétségbeesett választ. Ez megrémít engem.
- Azt kérdeztem, mit csinálsz? - Nick kezd kijönni a sodrából.
- Tűnjetek már el! – Az erőtlen hang kicsit sem vall barátnőmre.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – kiálltja be Joe is. Remegve várom az újabb fejleményeket. Fogalmam sincs, hogy miért, de rosszul vagyok. Úgy érzem, hánynom kell.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!
Joe idegességében rácsap egy jó nagyot az említett tárgyra. Ezután egy sikoltást és egy hatalmas csapódást lehet hallani a helyiségből. Erre a hangra Dani és Kevin is idejönnek, majd Joe betöri az ajtót. Amit ekkor látok, sosem fogom elfelejteni. Kelly alatt hatalmas vértócsa festi be testét vérrel, ami bal csuklójából folyik a földre. Hatalmasat sikítok, de nem csak én, ha nem Danielle is. Szememből patakokban folynak le könnyeim, majd hirtelen két kar vesz fel lábaimról, s eltávolít vérző barátnőm mellől. Csakis az én hibám! Én tettem ezt vele! Ha nem mondok neki olyanokat este, akkor… akkor nem próbálja meg megölni magát. Azt hiszem sokkot kaphattam. Nem érzékelek semmit a környezetemből, csak azt, hogy rázkódó testemet egy puha dologra fektetik. Szépen lassan a világ elsötétül, aminek most az egyszer örülök.
Újra eszméletemnél lehetek, hiszen Nick aggódó tekintetével találom szemben magamat. A fiú itt térdel mellettem, s ujjainkat összekulcsolva figyeli minden mozdulatomat. Mikor meglátja, hogy felébredtem, egy halvány mosolyt küld felém. Hirtelen felülök, s figyelmemet a fürdőszoba felé fordítom, de az ajtaja zárva van.
- Hol van? – kérdezem.
- Kórházban, de azt mondták, hogy fel fog épülni – jelenti be, mire én felsóhajtok.
- Nick… én féltem. Nem akarom elveszíteni – mondom el aggodalmam, és ő karjai közé zár.
- Nem lesz semmi baj. – Amint kimondja, a csengő fülsüketítő ricsajjal töri meg a körénk telepedett csöndet. Nick feláll, és az ajtó felé indul. A vendégünk nem más, mint Richard Miller, a bátyám. Hitetlenkedve nézek rá, hiszen ő Londonban maradt a többiekkel.
- Szia! – mondom, és a karjai közé omlok.
- Hello! – mondja szűkszavúan, mire felnézek arcára. Barna szemei vörösen, karikásan és szomorúan tekintenek le rám. Mindig mosolygó ajkai, most lekonyultan, s kiszáradva mutatják magukat a világnak. Valami itt nincs rendben!
- Mi történt? – térek rögtön a tárgyra.
- A nagyi… a nagyi meghalt – mondja könnyes szemekkel. A vér is megáll az ereimben. Hogy mit mondott?
- Ne… nem az… az nem lehet – mondom akadozó, sírós hangon.
- De… holnap temetjük.
Innentől kezdve se nem hallok, se nem látok a könnyeimtől. Lerogyok a földre, s zokogom, mint egy ötéves, aki nem kapja meg a hőn áhított ajándékát. Hogy lehet ez? Először Kelly, most meg nagymama? Miért, Istenem, miért?

Sziasztok:) Itt ismét Kelly, jövök a harmadik résszel;) Előre szólok, hogy a vége elég depressziós lett, szóval csak óvatosan..:) Jó olvasást^^ 





3. fejezet –  Joe ül az asztalnál, fejét a kezeire hajtja, s békésen alszik



Idegesen rohanok a közeli játszótérre, s az egyik hintába vetem magam. Ilyen nincs. Az egész ház hallott mindent. Mindenki.
Kezdem úgy érezni, hogy összeomlok. Mikor megismertük a fiúkat, természetesen valamelyiknek tetszenie kellett, és ez Joe volt. De sikerült egy „védőpajzsot” húznom magam köré, s csak barátként tekinteni rá. Sokszor csináltam már ezt. De most, hogy Joe nem biztos abban, hogy nem járunk, úgy érzem, a védelmem összetört, és védtelen vagyok.
Velem szemben a tenger nyugodtan hullámzik, a vizet narancssárgára festi a vízszinthez egyre közeledő, lemenő Napkorong.
Joe azóta ilyen furcsa, mióta a srácok hazajöttek a Canadai turnéjukról. Folyton keresztbe tesz nekem valamit. Múlt héten például direkt rám nyitott, mikor zuhanyoztam. Szóltam mindenkinek, hogy bemegyek, és ez ne forduljon elő, erre ő bejött. És nem zavartatta magát, ott mászkált egy kicsit, megnézte a haját a tükörben, s aztán kiment.
Aztán tegnap…. tegnap telibe öntött kólával, bár állította, hogy véletlen baleset volt. Bár szerintem az nem véletlen, ha állsz valaki mellett, és egyszer csak a pólójába öntöd a kóládat. Aztán odajött egy szivaccsal, és le akarta törölni a foltot. És én annyira tudtam, hogy erre megy ki a játék!
Most meg beleugrik velem a medencébe, és én akár meg is fulladhattam volna. Komolyan, nem értem ezt az egészet.
- Kelly, ne haragudj – szólal meg mögöttem Joe, s hangja bűnbánó.
- Joe, tegnap is ezt mondtad. Ja, meg múlt héten is. Többször! – állok fel, s felé fordulok. Karjaimat összefonom, hogy testbeszédem is zárkózottságot mutasson.
– Miről beszélsz? – kérdezi csodálkozva.
- Miről beszélek? Miről beszélek?! Joe, rám nyitottál, mikor zuhanyoztam! Felkeltettél hajnali háromkor, hogy éhes vagy, és csináljak neked szendvicset!! Beleöntötted a pólómba a kóládat! Bele!!! Beugrottál velem a medencébe, és nem is gondolkodtál! Akár ott is maradhattam volna a víz alján, levegő nélkül! Nem fogod fel ezeket a dolgokat? Joe, nem tűnt fel, hogy mostanában mindig ilyeneket csinálsz? Hogy folyton engem…ugráltatsz, idegesítesz, nekem teszel keresztbe? Komolyan nem? – kérdezem tőle, s egyes helyeken eléggé felemelem a hangom.
- De… - hajtja le a fejét, s úgy néz ki, mintha az anyja szidná le, és nem én.
- Joe, én már nem tudom, hogy mi van. Teljesen…megváltoztál, vagy hogy mondjam.
- Nem…nem… - suttogja. Összevont szemöldökkel figyelek rá.
- Nem változtam meg, Kelly. Csak… szerettem volna közelebb kerülni hozzád – ismeri be.
Meghökkenve bámulok rá, majd inkább hátat fordítok neki. Nézem a lenyugvó napot, amelynek egy része már eltűnt a vízben, s gondolkodom.
Szeretett volna közelebb kerülni hozzám. Hát, az jó. De a technikája meglehetősen béna volt.
- És szerinted ezt így kell? – fordulok ismét felé hirtelen.
– Hát…
- Joe, szerinted így kell bárkihez is közeledni? Hogy folyton cseszteted? Hát dolgozz ki egy új tervet, mert nálam ez nem jön be! – hagyom faképnél, s visszaigyekszem a házba.
A konyhában találok egy üveg bort kinyitva. Biztos Kevinék ittak.
Gondolkodás nélkül meghúzom az üveget, hisz nekem sok volt ez a mai nap. Finom bor, meg kell hagyni. Annyit hallok, hogy csukódik a stúdió ajtaja. Már épp elindulnék, hogy megnézzem, mi volt az, de Joe megint megszólal mögöttem. Nem fordulok felé.
- Mit csinálnál, ha megcsókolnálak? – kérdezi, mire nekem akaratlanul is dübörögni kezd a szívem.
- Fogadok, hogy nem csó… - fordulok felé, de ekkor ő már ott áll közvetlenül előttem, s letámad.
Hirtelen azt sem tudom, hogy mit csináljak, de végül ellököm magamtól.
- Joe, te megőrültél? – háborodok fel. Szórakozottan bámul rám.
- Én fogadnék inkább, hogy te nem csókolnál vissza – mondja, mire felvonom a szemöldököm.
- Csak nehogy elveszítsd… - válaszolok, s most rajtam a sor, hogy megcsókoljam.
Arra számítok, hogy eltol magától, de nem teszi meg. Hanem viszonozza a gesztus.
Teljesen zavarba jövök. Oké, tetszik Joe, de mi ez a hirtelen változás? 3 hete ő volt a legjobb barátom, folyton szívattuk egymást, mindig viccelődtünk, de ennyi. És most? Most itt csókolózunk a nappaliban, és szerintem ez így nincs rendjén.
Hirtelen úgy érzem, valaki figyel, így megint én húzódom el hamarabb a fiútól.
Körbefordulok, s ismét megdermedek.
Nick és Lindz hatalmas szemekkel bámulnak minket.
- Jézusom… - vetem le magam a kanapéra, s zavaromban arcomat kezeim mögé rejtem előlük.
Hallom, ahogyan Joe sóhajt egyet. Ilyen nincs. Egész testem remeg, bár nem tudom, miért.
- Kelly… - hallom Linda hangját, s erre belekezdek a magyarázkodásba.
- Nem történt semmi. Ez egy hülye… félre értés. Joe cukkolt – fogom rá az egészet.
- Én cukkoltalak?! Te nem vagy képes megbocsátani emiatt a hülyeség miatt! Hihetetlenül haragtartó vagy, és ez szerintem nem túl pozitív tulajdonság! – kel ki magából, s ezekkel a szavaival eléggé megbánt.
- Joe… - lepődik meg Nick, de el is hallgat. Gondolom Joe leintette.
- Kelly… hogy voltál képes eltitkolni, hogy jártok?! – akad ki Lindz, mire meglepődve felnézek rá – Én azt hittem, legjobb barátnők vagyunk… mindent elmondtam neked! Mindent tudsz rólam! És te… nem méltatsz engem annyira, hogy ezt elmondd nekem?! Na szép…
Ezzel elrohan, fel az emeletre, majd egy ajtócsapódást hallok. Kínos csend ölel körbe minket.
- MI van köztetek? – kérdezi végül Nick, idegesen csengő hangon.
- Nem tudom – motyogjuk egyszerre a fiúval.
- Pedig jó lenne tisztázni – megy el Nick is, feltételezem, Linda után.
Rosszul érzem magam, amiért azt feltételezi rólam, hogy nem mondok el neki mindent.
- Kelly..
- Fogd be! – üvöltöm, s szememben könnyek csillognak. Hihetetlenül mérgesen nézek fel rá, ő pedig hidegen viszonozza a pillantást – Hagyj békén, Joe.
- Jó, asszem ezzel nem lesz problémám – sziszegi, s ő is ott hogy engem, egyedül.
Reménytelenül dőlök el a kanapén, és úgy érzem, már nem lehet rosszabb.
A legjobb barátnőm alaptalanul dühös rám, Joe már az agyamra megy a folytonos bocsánatkéréseivel, Nick is haragszik rám.
Biztos bennem van a hiba, hisz mindenki velem kerül konfliktusba. Miért vagyok én itt? Hogy mindenkinek elcsesszem az életét, a mindennapjait?
Ilyen gondolatok közepette merülök álmaimba, ahol nincs semmi problémám.

Reggel hatalmas csörömpölésre riadok fel.
- Mi történt? – kérdezem ijedten.
- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy itt vagy. Csak leejtettem egy tányért – hallom Danielle hangját.
- Jah, rendben, semmi baj. Jó reggelt – ülök fel, s látom, hogy Dani nincs egyedül.
Joe ül az asztalnál, fejét a kezeire hajtja, s békésen alszik. Elgondolkodva figyelem őt.
- Egész este itt ült, miután elaludtál… - mondja Danielle, s közben elkezdi felvágni a zöldségeket a reggelihez.
- Mert? – csodálkozom.
- Nyitva volt a terasz ajtaja. Bárki bejöhetett volna – magyarázza.
- Ergó vigyázni akart rám?
- Igen, így is mondhatjuk… - néz rám egy pillanatra. Most nem olyan közvetlen, mint szokott lenni.
- Haragszol rám? – kérdezem csalódottan.
- Nem, nem haragszom – mondja, s lecsapja a kést a pultra, majd felém fordul.  Szóval haragszik.
- Kelly, mire volt ez jó? – kérdezi értetlenül – Most olyan nyomott a hangulat, mindenki rosszban van mindenkivel!
- Úgy mondod, mintha csak én lennék a hibás… - suttogom.
- Heh… - néz körbe – Javarészt igen, te vagy a hibás!
Már épp válaszolnék, de Joe motyogni kezd álmában.
- Kelly… Kelly! Ne csináld! Tedd le azt a pengét, Kelly!! – kiabálja egyre hangosabban, majd a sok mocorgás miatt leesik a székről.
Gyorsan eldőlök, nehogy meglásson.
- Joe, megvagy? – kérdezi Dani, s feltételezem, felsegíti a földről a fiút.
- Ja… még nem kelt fel? – kérdezi, s biztos vagyok benne, hogy rám gondol.
- Kelly, ne csináld ezt – szólít fel – Kelly!
Kénytelen kelletlen felülök, és Joe-ra pillantok.
Arca nyúzott és sápadt, látszik rajta, hogy nagyon elfáradt, a szemében pedig csalódottság lappang.
De nem tör meg. Felállok és a fürdőbe megyek, mert tudom, hogy oda bezárkózhatok egy kicsit.  Ilyenkor mindig magányra van szükségem.
Sokáig gondolkozom, hogy mit hol rontottam el.
Lindával kezdem. Abban nem vagyok hibás, hisz alaptalan volt az egész, amit mondott.  Nem járunk Joe-val, és úgy tűnik, most az is csoda lesz, ha beszélni fogunk egyáltalán.
Nick. Nick azért haragszik ránk, mert nem tudjuk, hogy pontosan mi is van most velünk, de ez… nehéz. Biztos megértené, ha ő lenne abban a helyzetben, amiben most mi vagyunk Joe-val.
Na és Joe…  Vele haragszunk egymásra. Rossz ötlet volt az a tegnapi csók, meg minden. Hagynom kellett volna a fenébe. Mert csak cukkolt, és tudta, hogy így el tudja érni, hogy én csókoljam meg őt. De nem értem. Ha szeretne tőlem valamit, miért nem mondja el nekem nyíltan? Miért ezekkel a hülye, óvodás módszerekkel mutatja ki? Mert az óvodában csinálják ezt a fiúk, ha tetszik nekik egy lány. Folyton bántják. Azt hittem, azért Joe kicsit magasabb szinten van ennél…
Sóhajtva körbenézek a fürdőben. Próbálom rájuk kenni a dolgokat, de nem. Én vagyok a vita forrása, és ez nincs így rendben.
Lehunyom a szemem, és egy furcsa dolgot látok magam előtt…
Saját magamat, még egy-két évvel ez előtt, ahogy vagdosom magam késő éjszaka a sötét szobámban, és közben potyognak a könnyeim.
- Milyen kis hülye voltam… - gondolom, de a gyomrom összeszűkül, mert mikor kinyitom a szemem, meglátok egy borotvát a csak szélén.
- Nem. Nem.. Nem lehet… - győzködöm magam, de nincs eredménye.
Önakaratomon kívül felállok, és odalépek a csaphoz, tekintetemet mereven a pengékre szegezve. Már azt sem tudom, mit miért csinálok.
Ekkor valaki bekopog az ajtón.
- Kelly, figyelj.. Joe elmondta, hogy nem jártok.. Gyere ki, és beszéljük meg a dolgokat, jó? – hallom Lindz hangját, de ekkor már patakokban folynak a könnyek az arcomon.
- Neem…. – mondom halkan, és végre a kezembe veszem az éles tárgyat. Sikerül valahogy szétszednem, és így megkaparintom a pengéket belőle.
Az egyikkel , először óvatosan, karcolgatni kezdem a bal csuklómat, s közben próbálom visszafogni a könnycseppeket.
- Kelly,  mit csinálsz odabent? – hallom most Nick gyanakvó hangját.
- Menjetek el innen – válaszolok.
- Azt kérdeztem, MIT csinálsz?!
- Tűnjetek már el… - sóhajtom.
- Kelly, nyisd ki az ajtót! – mondja Joe idegesen, de nem válaszolok. Egyre erősebben nyomom a bőrömbe a kis pengét.
- Kelly Dyle, most azonnal nyisd ki ezt a rohadt ajtót!!! – csap rá az ajtóra a középső fiú idegesen, mire annyira megijedek, hogy megrándul a kezem, s ennek következtében a csuklómba mélyed a penge.
Elviselhetetlen fájdalmat érzek a csuklómban, s a vér spriccel a kezemből, minden felé. Felsikoltok, majd hatalmas zajjal összesek, mert magammal rántom a szárítót, ami tele van frissen mosott ruhával. A földön fekszem, bal kezem vértócsában úszik, s lassan kezd minden elsötétedni körülöttem. Úgy érzem, a szívem sokkal lassabban ver, mint ahogy az normális lenne, és egyre nehezebben jutok levegőhöz.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy a fürdő ajtaja hatalmas robajjal kitörik a helyéről, s a két lány felsikít az eléjük táruló látványtól….

2. Fejezet

Sziasztok! :)
Itt is van a második fejezet, ami már az én szemszögemből íródott. ^^ Remélem tetszeni fog és köszönjük a két kommentet, amit az első fejezetre írtatok. *-* Sőt a több, mint száz látogatónak is örülünk. ^^
Jó Olvasást! ^^

2. Fejezet:  Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni.


Bekapcsolom a rádiót, majd örömmel konstatálom, hogy a fiúk dalai közül, a kedvencem megy. A pörgős ütemre elkezd járni a lábam, kikerülve a bútorokat. Nem tehetek róla, imádok táncolni. Anyámék gondoskodtak róla, hogy megszeressem. Mikor 9 éves voltam, akkor beírattak egy tánctáborba, és profiktól tanulhattam. Egyszer voltam országos bajnokságon is, ahol második lettem egy sérülés miatt. Azóta nem táncolhatok, csak óvatosan. Becsukott szemmel élvezem a fülbemászó dallamot, mikor megszólal mögöttem valaki.
- Szia, Linda – mondja Nicholas, én meg megállok a mozdulatban.
- Óóó… Nick. – Térdem remegve mondja fel a szolgálatot, így a padlón végzem. Remek, pont előtte…
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, csak a sérülésem – nyögöm, miközben próbálnék felállni, de nem megy. Térdem nem akar engedelmeskedni.
Egyszer csak két tenyeret érzek derekamon, majd emelkedni kezdek a földről. Ugyanaz történik, mint mikor a versenyen estem össze. Nick odafutott hozzám, és remegő testemet felszedte a földről. Valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem ott, ahol teste érintkezett az enyémmel, ami most sem változott. A levegőt gyorsabban veszem, mint kéne, és szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dörömböl a testemben. Remélem, hogy Nick nem veszi észre a testemben lévő változásokat. Oda bicegünk – pontosabban, csak én – a díványhoz, ahova óvatosan leültet. Tekintetéből még mindig nem tűnt el az aggódás szikrája, de szája mosolyra gördül. Erre az én ajkaim is felfelé gördülnek, és csak nézzük egymást. Néha húsos ajkaira téved tekintetem, de rögtön elveszem onnan, nehogy feltűnő legyek. Lehet, hogy nekem káprázik a szemem, de mintha arca egyre közelebb lenne az enyémhez. Ezt a pillanatot egy velőtrázó sikoltás töri szét, mire mindketten felpattanunk, és Nick futva én meg döcögősen indulok el a hang irányába.
- Kelly, jól vagy? – Az út végét nagy fájdalmak között, de futva teszem meg.
- Nem tudom… - köhögi fel a szavakat. Joe-ra nézek, de nem a megszokott mosolyommal, hanem a legcsúnyább nézésemmel. Ha Kelly-nek bármi baja lesz, nem éli meg a holnapot. Kelly hirtelen felül, mire Joe elkezdi a magyarázkodást.
- Kelly én…
- Joe, ne. Nem érdekel.
Kelly felpattan, majd besiet a házba, őt pedig Nick követi. Joe értetlen arccal néz rám, mire én se szó, se beszéd a vendégszobát veszem ki célul. Leülök a kanapéra, majd a történteken kezdek el agyalni. Joe-ba mi ütött? Hogy képzeli, hogy beleugrik Kelly-vel együtt a medencébe? És, ha megfullad? Ebben a pár hétben, mióta hazajöttek egy turnéról, azóta olyan értelmetlen dolgokat csinál. Például tegnap ráöntötte a kóláját Kelly-re. Semmi oka nem volt rá, de Ő mégis megtette, és megpróbálta véletlen balesetnek álcázni az egészet. Hirtelen Joe kiabálása töri meg a kellemes csendet, mire lesietek a teraszra, mert ott mindent hallani lehet.
- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél. – Nick mellé ülök az egyik napozóágyra, és ránézek arcára, ami szomorúságot tükröz. Éppen megkérdezném tőle, hogy mi a baja, de ekkor újra hallatszódnak bentről hangok, így inkább arra fordítom a fejemet.
- Ennyi? – halljuk Kelly cinikus hangját. Jellemző. Ha haragszik valakire, akkor mindig ezt a hangját veti be, hogy idegesítse az illetőt.
- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk. – Teljesen kínosnak érzem, hogy hallom ezt a beszélgetést.
- Dehogy járunk! – Kelly biztosítja Joe-t erről.
- Biztos? – halljuk meg Joe erőtlen, kétségbeesett hangját.
- Nem tudom… Sétálok egyet.
Ebben a pillanatban állok fel, hogy elmenjek, de már késő. Kelly ott áll a teraszajtóban, és a mi kettősünket bámulja. Szemei kikerekednek, majd visszanéz a házba. Ott újra két döbbent szempár bámulja sziluettjét Kevin és Dani személyében. Azt hiszem, majdnem a ház összes lakója hallotta ezt a kínosan romantikus jelenetet. Kelly egyszer csak fogja magát, s elindul a hátsó kertben található kapu felé. Mindenki lefagyva bámulja a jelenetet, mire Joe utána szalad.
Idegesen tördelem az ujjaimat, mert már egy fél órája, hogy elmentek. Eközben Danielle csinált vacsorát, amiből épp, hogy ettem valamit. Kelly a legeslegjobb barátnőm, nem akarom elveszíteni. Újra az egyik vendégszobában fekszem az ágyon, és gondolkodom. Nick is… jaj. Annyira tetszik, de nem merem neki bevallani, hiszen a kezdetek óta barátok vagyunk. Mikor megalakult a Sons Of Jonas, annyira büszke voltam rájuk. Azóta eltelt pár év, de ők egy cseppet sem változtak. Nick ugyanolyan csendes, gondolataiba burkolózó, mint én. Joe egyfolytában mondja a poénjait, amin, aki hallja azokat, röhög. És végül Kevin… ő játssza a gondoskodó, felnőtt báty szerepét. Mindig is tiszteltem őt. Mármint ő vele is a legjobb barátok vagyunk, sőt testvéremnek tekintem, de mégis felnézek rá. Egyszer csak kopognak az ajtó másik oldalán, mire én egy „szabad” kiáltással beengedem. A szívem hevesen kezd el dobogni a testemben, mikor meglátom a jellegzetes göndör fürtöket. Lábamat leveszem a falról, amin eddig pihentettem őket, utána rendes ülő pozícióba tornázom magamat. Nick egy tálcát egyensúlyoz kezeiben, amin két bögre található. Mindezt lerakja az éjjeliszekrényre, majd érzem, hogy besüpped az ágy alatta. A Hold által megvilágított szemei megbabonáznak. A kezébe veszi az egyik bögrét, majd a kezembe adja. Így ülünk a sötét szobában, míg meg nem szólal.
- Nem raktam bele mérget. Megihatod – mondja, mire elmosolyodom. Akkor is meginnám, ha lenne benne, hiszen Ő csinálta.
- Persze… csak nem tudom, mi van Kelly-vel – mondom az igazat.
- Jól van, hidd el. Joe biztos vigyáz rá – önti belém a lelket én, pedig belekortyolok az italba. Egy nagyon jól elkészített forró csokit hozott.
- Remélem… - A fiú képességeiben nem vagyok biztos az utóbbi hetekben, de ezt nem akarom Nick orrára kötni.
- Egyébként hogy vagy? – próbál beszélgetést kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet az egész Kelly-s ügyről. Milyen aranyos.
- A körülményekhez képest egész jól – válaszolok. – És te?
- Én is… végre kiírtam magamból mindent – mondja, de a végére elbizonytalanodik. Mintha ezt az információt nem akarta volna megosztani velem.
- Értem. Ennek örülök – mondom szinte sértetten. Nem is értem, hogy mi folyik itt, de rosszul esik, hogy nem akarja elmondani, hiszen már hét éve ismer.
- Linda, ne haragudj, nem így akartam. Írtam egy számot a betegségemről – sóhajtja, mire ránézek. Arca nyúzottnak és szomorúnak látszik a Hold halvány sugaraiban.
- Tényleg? Meghallgathatom? – kérdezem, mire kézfeje az enyémhez simul. Hálát adok Istennek, hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert akkor most nagy slamasztikába kerültem volna.
Felállunk az ágyról, és a bögréket lerakjuk a tálcára. Nick még mindig nem engedi el a kezemet, ami irdatlanul jól esik. Lerohanunk a stúdióba, majd leül a zongora elé. Egymás után nyomja le a billentyűket, mire könnyek szöknek a szemembe. Mikor a „Várva a gyógymódra, de egyik sem jó, még egy kis idő és jól leszek.” részhez ér, nem bírom tovább. A könnyek csak úgy potyognak ki a szememből. Nick egy halovány mosolyt küld felém, evvel bátorítva arra, hogy ne sírjak. De nem megy. Sírok, mint egy kisgyerek, hiszen nekem is fáj. Az utolsó zongoraszó után feláll, és megölel. Én mellkasára hajtom a fejemet, nem foglalkozva azzal, hogy teljesen vizes lesz az ingje. Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni. Lehet azért, mert miatta sírok. Érte. Amikor elapadnak könnyeim, csak ennyit bírok kinyögni.
- Sajnálom.
- Nem kell… többet ne sírj, kérlek. Nem szeretem, mikor sírsz – mondja lágy hangján. Szívem repes örömében.
Miután rendbe szedtük magunkat, úgy döntünk, hogy felmegyünk Kevinékhez. A nappaliban nagyon furcsa látvány fogad minket. Joe és Kelly egymás szájára van tapadva, miközben nem is veszik észre, hogy itt vagyunk.

Sziasztok :) Ismét Kelly vagyok, tehát nem az új résszel jövök, az most Linda feladata:)
Azonban lenne egy kérésem: van egy másik blogom is, amelyet még nem nagyon olvasgatnak, és gondoltam, megmutatom nektek. Ezen a címen éritek el:) Jó olvasást, és köszönjük szépen a komikat, nem számítottunk rá, hogy már az első nap ketten is írtok nekünk <3

1. Fejezet

Na sziasztok bloglakók:) Mint láthatjátok, ketten írjuk ezt a fanfictiont, amelynek legeslegfőbb szereplői a Jonas bratyók :) Két lány főszereplőnk Kelly és Linda lesznek :) AZ első részt Kelly szemszögéből olvashatjátok mindjárt, a másodikat pedig Lindáéból :) Jó olvasást^^ Puszi: Kelly

1. fejezet – Tudod Dani… nos… nekem… tetszik Nick…

Hárman ülünk a srácok szobájában: Danielle, Linda és én, Kelly. Joe, Nick és Kevin épp egy új dalukon dolgoznak, úgyhogy nyugodtan beszélgethetünk.

- Lányok, én ezt nem bírom – temeti kezeibe arcát Lindz, és nekem dől. Mosolyogva átölelem a vállát, hisz én tudom, miről beszél. Tudom a titkát, amit Dani még nem.

- Mit? – csodálkozik Danielle. Ránézek Lindára, aki nem is tudja, mit csináljon. Elmondja? Ne mondja? De végül is az előbbi mellett dönt, hisz már 2 éve ismerjük Danielle-t.

- Tudod Dani… nos… nekem… tetszik Nick…. – böki ki nagy nehezen, mire Dani nagyot néz.

- Nem mondod?! Mióta?? – élénkül fel a lány.

- Hát úgy… 3 hónapja? – néz rám Lindz, mire bólintok. Nekem azonnal elmondta, mivel már 7 éve, hogy ismer, és azóta én vagyok a legjobb barátnője.

- És… miért csak most mondod?? – szeppen meg egy kicsit Dani. Gondolom, rosszul esik neki, hogy csak most tudja meg ezt a fontos dolgot.

- Nem is tudom… Ne haragudj, hogy nem mondtam hamarabb, de egyszerűen… nem tudom – fúrja a fejét egy párnába zavartan. Danira nézek, aki viszonozza pillantásom, így tátogok neki egy rövidke mondatot.

- Kérlek, ne haragudj rá, nem tudja, mi van vele… - suttogom olyan halkan, hogy hallani sem lehet. Danielle nyugodtan bólogat néhányat, majd kedvesen Lindára néz.

- Szóval akkor tetszik neked… - kezdené, hogy kicsit beszélgessünk a témáról, de azonnal elhallgat, mert nyílik az ajtó. Joe és Kevin feje jelenik meg.

- Hali lányok, ki tetszik kinek? – jön beljebb Joe. Tipikusan kíváncsi.

- Joe, te olyan hamar meg fogsz öregedni… - rázom a fejem mosolyogva, mire derűsen rám néz.

- Miért is, Mrs. Dyle? – kérdez vissza.

- Mert olyan kíváncsi vagy, mint annak a rendje – nevetek, közben pedig látom, hogy Linda hálásan néz rám, mert kimentettem ebből a helyzetből.

- Nick saját dalt ír – ül le Kev Danielle mellé, ezzel gyorsan témát váltva. Csodálkozva nézek rá. Minek saját dal a lemezre Nicknek? Linda, akit még mindig átkarolok, megremeg egy kicsit.

- Megyek, ránézek… - állok fel, és az ajtó felé indulok, de Joe hirtelen elém áll. Felnézek rá, hogy miért nem enged.

- Szóval hamar megöregszem? – fonja össze a karjait fenyegetően.

- Igen. Egy öreg haj buzi leszel – bólintok, és kifutok a szobából, hiszen tudom, most halálra fog csikizni, ha elkap.

- Kelly Dyle, most meghalsz! – üvölti, és a nyomomba ered. Elérek a stúdióhoz, és dörömbölök az ajtón.

- Nick, könyörgöm engedj be! – nevetek, és mikor engedelmesen kinyitja nekem az ajtót gyorsan bevágom azt, majd be is zárom.

- Miért jöttél? – kérdezi, s most semmi nyoma reggeli derűs kedvének.

- Gondoltam jövök hozzád egy kicsit társaságnak, meg hát… Joe meg akar ölni – mosolygok, de ő csak némán leül.

- Nick, mi lelt téged? Olyan szomorú vagy – ülök le az egyik fotelba, és kíváncsian mérem őt végig.

- Á, csak a dal miatt van ilyen kedvem – legyint, majd egy papír fölé görnyed, és körmölni kezd.

- Elolvashatom, Nick? – állok fel és közelebb megyek, de ekkor ráejti karjait a papírra.

- Bocs, de a srácoknak se engedtem meg – emeli rám szemeit. Ekkor bevetem a Shrek-ből jól ismert cicaszemeket.

- Léééégysziiii – kérem, mire végre valami eldeformálódott mosolyféle jelenik meg az arcán.

- Na jó, de hallgatsz! – fenyeget meg, majd felé nyújtja a lapot. Mohón érte kapok, és elkezdem falni a sorokat.

Egy kicsit hosszabb



Megkaptam a híreket
az orvos azt mondja, maradnom kell
még egy kis idő és jól leszek

mikor azt hittem, hogy mindennek vége
mikor azt hittem, hogy mindent elmondtak
egy kicsit később már jól leszek

de nem tudod mid van,
amíg el nem veszted
és nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem
nem tudod

Ez az idő elmúlt, még nem tudni miért
Még egy kis idő és jól leszek
Várva a gyógymódra, de egyik sem jó
Még egy kis idő és jól leszek.

De nem tudod mid van, amíg el nem veszíted
És nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem
Nem tudod, nem, nem
Nem tudod, nem, nem

De nem tudod mid van, amíg el nem veszíted
És nem tudod milyen nagyon lehangoltnak lenni
És akárhányszor csak mosolyogsz, nevetsz, erős vagy
Nem is tudod, nem, nem

Yeah! Oh! Yeah! Ohh! Yeah yeah!
Nem tudod, oh

Úgyhogy megvárom, amíg eljön a másvilág
Minden csúcspontnak és mélypontnak vége lesz
Még egy kis idő és jól leszek
Jól leszek

A végén már sírok. Írt egy dalt a betegségéről. Arról, hogy mit érez emiatt. Hogy Ő hogyan éli ezt meg. És hogy miben reménykedik.

- Istenem, Nick – ölelem meg

- Ne sírj – mosolyog, de a szemében szomorúság lappang.

- Eljátszod nekem? Mármint hogy… meghallgathatom? – nézek rá, miközben még mindig ölel engem.

- Na jóó, de tényleg hallgass róla – kér meg, és leül a zongorához. Én leülök az ő korábbi helyére, és csendben várom a dalt, hisz kíváncsi vagyok összességében az egészre.

Mikor énekelni kezd, nekem máris megtelik könnyekkel a szemem, és halkan szipogni kezdek. Nick csodás hangja betölti a szobát, és alatta a zongora… Talán ez lett a legjobb daluk eddig. Vagyis Nicknek. Mikor eljátssza az utolsó hangokat is, felnéz rám, hogy kikérje a véleményem.

- Nick… ez nagyon szép lett – mosolygok rá, ő pedig szégyenlősen biccent.

- Kössz…

- Figyelj, szerintem most már menjünk be a többiekhez – ajánlom fel.

- Okés – mosolyog, és feláll.

Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom azt, mire Joe-val találom szembe magam. Kérdőn felvonom fél szemöldökömet, mire bizalmasan néz rám, és bekukucskál. Nick még a kottákat rendezgeti az asztalon, így nem veszi észre tesóját, aki gyorsan besurran a mosdóba. Fejcsóválva nézek a bezárt ajtóra, majd Nick felé fordulok.

- Jössz?

- Persze, csak elraktam a kottákat, hogy ne lássák a srácok. De akkor tényleg hallgatsz? – kérdezi bizonytalanul.

- Nicholas, 3 éve ismersz, hazudtam neked valaha? – kérdezem , majd gyorsan hozzáteszem – A meglepetés bulikon kívül.

- Nem – mosolyodik el ismét. Jó látni, hogy jobb kedve van.

- Na, akkor most miért tenném? – karolom át, és átmegyünk a srácok szobájába.

Odabent Danielle és Kevin éppen csókolóznak, ami nem kis meglepetés számunkra.

- Öh… ne haragudjatok. Linda merre van? – kérdezem tőlük, mire elpirulva húzódnak el egymástól.

- Asszem lement enni valamit… - motyogja Kev, mire csak bólintok, és kimegyek, a döbbent Nicket magam után vonszolva.

- Kelly, mi a franc folyik itt? – von kérdőre Nick, de ez esetben én is ugyan annyit tudok, amennyit ő, így őszintén megrántom a vállam.

- Lemész Lindz-hez? Még van egy kis dolgom… - nézek a fürdő ajtajára.

- Óó, persze, értem – mosolyog, és lemegy a lépcsőn.  Azt hiszi, hív a szükség, pedig ha tudná, mi van… lehet, hogy Joe is hallotta a dalt.

- Szia Linda – hallom halkan a hangokat odalentről.

- Óó… Nick - Lindz hangja kissé megremeg, de hallani, hogy arcán mosoly terül el.

Célba veszem a mosdó ajtaját, és bekopogok.

- Joseph Adam Jonas, azonnal nyisd ki! – szólítom fel.

- Kelly Dyles, hidd el, ha kinyitom, úgy megcsikizlek, hogy bepisilsz – kiabál vissza bentről. Összehúzom a szemeimet.

- Áh. Nem hiszem el – válaszolok, és felkészülök arra, hogy sprinteljek. Hallom, hogy közeledik az ajtó felé, majd kinyitja azt a kulccsal.

- Nem-e? – vonja fel fél szemöldökét, mire megrázom a fejem, és futni kezdek. Lerohanok a lépcsőn, és tudom, hogy a nyomomban van. Egyre csökken köztünk a távolság, de még kiérek a medencéhez. Megállok a víz mellett, és reménykedem, hogy esetleg megáll. Azonban a fiú céltudatosan fut felém, majd nekem ugrik, megölel és belezuhanunk a vízbe. Joe teste egyre nyom lefelé, a levegőm már szinte elfogyott, és kezdek szédülni. Erőszakosan lelökdösöm magamról a fiút, és megpróbálok felevickélni.

- Basszus Joe… - nyögöm, mikor levegőhöz jutok.

- Mi van, nem tetszett? – úszik közelebb, és ravasz arccal néz rám.

- Nem! – vágom rá határozottan, és kiúszok a medence szélére, majd kimászok a hideg vízből. A fapadlón lefekszem, és próbálom kiköhögni a tüdőmből az összes vizet, amit lenyeltem.

- Kelly, minden oké? – rohan mellém Linda, és aggódva fürkészi arcomat.

- Nem tudom… - köhögöm a szavakat. Joe is mellénk ér. Lindz csúnyán néz fel rá, mire ő kicsit megszeppen. Még mindig érzem, hogy maradt víz bennem, de már sokkal jobban érzem magam, mint az előbb, így felülök. A szemem már könnyes a sok köhögéstől.

- Kelly, én… - kezdi a fiú.

- Joe, ne. Nem érdekel – állok fel, és bemegyek a házba. Besietek a konyhába, és gyorsan iszom egy pohár vizet.  Az orrom is telement vízzel, így azt is kifújom.

- Kelly, mi történt? – érdeklődik Nick, mikor a konyhába lép.

- A kedves, észkombájn bátyád majdnem megfullasztott. – tájékoztatom, mire összeráncolja a szemöldökét.

- Kevin? – kérdezi, majd felnéz az emeltre.

- Dehogy! Ő még nem jött le… - ülök le a kanapéra.

- Jó. Joe meg mi a francot….? – kezdi, de bátyja pont ebben a pillanatban lép be az ajtón. Megvető pillantással méregeti tesóját, aki inkább belekortyol a dzsúszba, amit most töltött ki magának.

- Befogtam, pá – megy ki nem sokkal később Nick a teraszra, mi pedig ketten maradunk.

- Kelly, komo… - fakad ki a fiú, de mikor felemelem a kezem, elhallgat.

- Joe, fogd be – tanácsolom neki, és szigorúan meredek magam elé.

- Kelly! Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Leülsz és végighallgatod azt, amit mondani akarok! – kiabál rám elég dühösen, mire felháborodva tátogok, de hang nem jön ki a torkomon.

- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél – mondja sajnálkozva, de nem hat meg. Tudom, hogy élvezte.

- Ennyi? – nézek fel rá a kanapéról.

- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk! – akad ki teljesen.

- Dehogy járunk! – pattanok fel idegesen.

- Biztos? – bizonytalanodik el, mire engem is elönt a tehetetlenség.

- Nem tudom…. – sütöm le a szemem, s hangom elhalkul – Sétálok egyet.

Ezt oly hirtelen jelentem ki, hogy Joe nem tudja, mivel tarthatna a házon belül. Úgy döntök, a teraszon át távozom, és látom, hogy Lindz és Nick végighallgatták egész beszélgetésünket. Visszanézek, és ekkor megpillantom Kev-et és Danit a lépcsőn, akik szintén hallottak mindent.  

Idegesen trappolok ki a kerten át, s azt utcán szorosan összefonom karjaimat a mellem alatt, hisz még hűvös van ilyenkor márciusban. Gondolkodva járom a szürkületben csöndes, kihalt utcákat…