2. Fejezet

Sziasztok! :)
Itt is van a második fejezet, ami már az én szemszögemből íródott. ^^ Remélem tetszeni fog és köszönjük a két kommentet, amit az első fejezetre írtatok. *-* Sőt a több, mint száz látogatónak is örülünk. ^^
Jó Olvasást! ^^

2. Fejezet:  Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni.


Bekapcsolom a rádiót, majd örömmel konstatálom, hogy a fiúk dalai közül, a kedvencem megy. A pörgős ütemre elkezd járni a lábam, kikerülve a bútorokat. Nem tehetek róla, imádok táncolni. Anyámék gondoskodtak róla, hogy megszeressem. Mikor 9 éves voltam, akkor beírattak egy tánctáborba, és profiktól tanulhattam. Egyszer voltam országos bajnokságon is, ahol második lettem egy sérülés miatt. Azóta nem táncolhatok, csak óvatosan. Becsukott szemmel élvezem a fülbemászó dallamot, mikor megszólal mögöttem valaki.
- Szia, Linda – mondja Nicholas, én meg megállok a mozdulatban.
- Óóó… Nick. – Térdem remegve mondja fel a szolgálatot, így a padlón végzem. Remek, pont előtte…
- Jól vagy? – kérdezi aggódva.
- Igen, csak a sérülésem – nyögöm, miközben próbálnék felállni, de nem megy. Térdem nem akar engedelmeskedni.
Egyszer csak két tenyeret érzek derekamon, majd emelkedni kezdek a földről. Ugyanaz történik, mint mikor a versenyen estem össze. Nick odafutott hozzám, és remegő testemet felszedte a földről. Valami megmagyarázhatatlan bizsergést éreztem ott, ahol teste érintkezett az enyémmel, ami most sem változott. A levegőt gyorsabban veszem, mint kéne, és szívem majd kiugrik a helyéről, úgy dörömböl a testemben. Remélem, hogy Nick nem veszi észre a testemben lévő változásokat. Oda bicegünk – pontosabban, csak én – a díványhoz, ahova óvatosan leültet. Tekintetéből még mindig nem tűnt el az aggódás szikrája, de szája mosolyra gördül. Erre az én ajkaim is felfelé gördülnek, és csak nézzük egymást. Néha húsos ajkaira téved tekintetem, de rögtön elveszem onnan, nehogy feltűnő legyek. Lehet, hogy nekem káprázik a szemem, de mintha arca egyre közelebb lenne az enyémhez. Ezt a pillanatot egy velőtrázó sikoltás töri szét, mire mindketten felpattanunk, és Nick futva én meg döcögősen indulok el a hang irányába.
- Kelly, jól vagy? – Az út végét nagy fájdalmak között, de futva teszem meg.
- Nem tudom… - köhögi fel a szavakat. Joe-ra nézek, de nem a megszokott mosolyommal, hanem a legcsúnyább nézésemmel. Ha Kelly-nek bármi baja lesz, nem éli meg a holnapot. Kelly hirtelen felül, mire Joe elkezdi a magyarázkodást.
- Kelly én…
- Joe, ne. Nem érdekel.
Kelly felpattan, majd besiet a házba, őt pedig Nick követi. Joe értetlen arccal néz rám, mire én se szó, se beszéd a vendégszobát veszem ki célul. Leülök a kanapéra, majd a történteken kezdek el agyalni. Joe-ba mi ütött? Hogy képzeli, hogy beleugrik Kelly-vel együtt a medencébe? És, ha megfullad? Ebben a pár hétben, mióta hazajöttek egy turnéról, azóta olyan értelmetlen dolgokat csinál. Például tegnap ráöntötte a kóláját Kelly-re. Semmi oka nem volt rá, de Ő mégis megtette, és megpróbálta véletlen balesetnek álcázni az egészet. Hirtelen Joe kiabálása töri meg a kellemes csendet, mire lesietek a teraszra, mert ott mindent hallani lehet.
- Szóval Kelly. Ne haragudj, tényleg nagyon sajnálom. Nem kellett volna neked szaladnom a medencénél. – Nick mellé ülök az egyik napozóágyra, és ránézek arcára, ami szomorúságot tükröz. Éppen megkérdezném tőle, hogy mi a baja, de ekkor újra hallatszódnak bentről hangok, így inkább arra fordítom a fejemet.
- Ennyi? – halljuk Kelly cinikus hangját. Jellemző. Ha haragszik valakire, akkor mindig ezt a hangját veti be, hogy idegesítse az illetőt.
- Ennyi?? Ennyi?! Igen Kelly, ennyi! Ennyiből áll egy bocsánatkérés. Plusz egy csókból, ha járunk, de tudtommal nem járunk. – Teljesen kínosnak érzem, hogy hallom ezt a beszélgetést.
- Dehogy járunk! – Kelly biztosítja Joe-t erről.
- Biztos? – halljuk meg Joe erőtlen, kétségbeesett hangját.
- Nem tudom… Sétálok egyet.
Ebben a pillanatban állok fel, hogy elmenjek, de már késő. Kelly ott áll a teraszajtóban, és a mi kettősünket bámulja. Szemei kikerekednek, majd visszanéz a házba. Ott újra két döbbent szempár bámulja sziluettjét Kevin és Dani személyében. Azt hiszem, majdnem a ház összes lakója hallotta ezt a kínosan romantikus jelenetet. Kelly egyszer csak fogja magát, s elindul a hátsó kertben található kapu felé. Mindenki lefagyva bámulja a jelenetet, mire Joe utána szalad.
Idegesen tördelem az ujjaimat, mert már egy fél órája, hogy elmentek. Eközben Danielle csinált vacsorát, amiből épp, hogy ettem valamit. Kelly a legeslegjobb barátnőm, nem akarom elveszíteni. Újra az egyik vendégszobában fekszem az ágyon, és gondolkodom. Nick is… jaj. Annyira tetszik, de nem merem neki bevallani, hiszen a kezdetek óta barátok vagyunk. Mikor megalakult a Sons Of Jonas, annyira büszke voltam rájuk. Azóta eltelt pár év, de ők egy cseppet sem változtak. Nick ugyanolyan csendes, gondolataiba burkolózó, mint én. Joe egyfolytában mondja a poénjait, amin, aki hallja azokat, röhög. És végül Kevin… ő játssza a gondoskodó, felnőtt báty szerepét. Mindig is tiszteltem őt. Mármint ő vele is a legjobb barátok vagyunk, sőt testvéremnek tekintem, de mégis felnézek rá. Egyszer csak kopognak az ajtó másik oldalán, mire én egy „szabad” kiáltással beengedem. A szívem hevesen kezd el dobogni a testemben, mikor meglátom a jellegzetes göndör fürtöket. Lábamat leveszem a falról, amin eddig pihentettem őket, utána rendes ülő pozícióba tornázom magamat. Nick egy tálcát egyensúlyoz kezeiben, amin két bögre található. Mindezt lerakja az éjjeliszekrényre, majd érzem, hogy besüpped az ágy alatta. A Hold által megvilágított szemei megbabonáznak. A kezébe veszi az egyik bögrét, majd a kezembe adja. Így ülünk a sötét szobában, míg meg nem szólal.
- Nem raktam bele mérget. Megihatod – mondja, mire elmosolyodom. Akkor is meginnám, ha lenne benne, hiszen Ő csinálta.
- Persze… csak nem tudom, mi van Kelly-vel – mondom az igazat.
- Jól van, hidd el. Joe biztos vigyáz rá – önti belém a lelket én, pedig belekortyolok az italba. Egy nagyon jól elkészített forró csokit hozott.
- Remélem… - A fiú képességeiben nem vagyok biztos az utóbbi hetekben, de ezt nem akarom Nick orrára kötni.
- Egyébként hogy vagy? – próbál beszélgetést kezdeményezni, hogy elterelje a figyelmet az egész Kelly-s ügyről. Milyen aranyos.
- A körülményekhez képest egész jól – válaszolok. – És te?
- Én is… végre kiírtam magamból mindent – mondja, de a végére elbizonytalanodik. Mintha ezt az információt nem akarta volna megosztani velem.
- Értem. Ennek örülök – mondom szinte sértetten. Nem is értem, hogy mi folyik itt, de rosszul esik, hogy nem akarja elmondani, hiszen már hét éve ismer.
- Linda, ne haragudj, nem így akartam. Írtam egy számot a betegségemről – sóhajtja, mire ránézek. Arca nyúzottnak és szomorúnak látszik a Hold halvány sugaraiban.
- Tényleg? Meghallgathatom? – kérdezem, mire kézfeje az enyémhez simul. Hálát adok Istennek, hogy nem kapcsolta fel a villanyt, mert akkor most nagy slamasztikába kerültem volna.
Felállunk az ágyról, és a bögréket lerakjuk a tálcára. Nick még mindig nem engedi el a kezemet, ami irdatlanul jól esik. Lerohanunk a stúdióba, majd leül a zongora elé. Egymás után nyomja le a billentyűket, mire könnyek szöknek a szemembe. Mikor a „Várva a gyógymódra, de egyik sem jó, még egy kis idő és jól leszek.” részhez ér, nem bírom tovább. A könnyek csak úgy potyognak ki a szememből. Nick egy halovány mosolyt küld felém, evvel bátorítva arra, hogy ne sírjak. De nem megy. Sírok, mint egy kisgyerek, hiszen nekem is fáj. Az utolsó zongoraszó után feláll, és megölel. Én mellkasára hajtom a fejemet, nem foglalkozva azzal, hogy teljesen vizes lesz az ingje. Furcsa, hogy most ölelése sem tud megnyugtatni, hiszen máskor be szokott válni. Lehet azért, mert miatta sírok. Érte. Amikor elapadnak könnyeim, csak ennyit bírok kinyögni.
- Sajnálom.
- Nem kell… többet ne sírj, kérlek. Nem szeretem, mikor sírsz – mondja lágy hangján. Szívem repes örömében.
Miután rendbe szedtük magunkat, úgy döntünk, hogy felmegyünk Kevinékhez. A nappaliban nagyon furcsa látvány fogad minket. Joe és Kelly egymás szájára van tapadva, miközben nem is veszik észre, hogy itt vagyunk.