10. fejezet: Furán fog hangzani, de.. vámpír vagyok. És te is az vagy...

Nagyon Nagyon Nagyon és még annál is jobb szégyenlem magam, amiért FÉL ÉVIG nem írtam egy mukkot sem (Te jó ég, ez durva.) de most.... :)
Remélem, itt vagytok még, mert izgalmas részt hozok nektek, és mostantól megint itt vagyok rendszeresen. :))
Jó szórakozást, puszillak titeket. :)

Kelly 

Az esti, sötét erdő néma csendjét csak sírásom hangjai és faágak recsegése törik meg. Halkan szipogok.
Nem értem, hogy mi történik velem. Miért haraptam meg Joe-t? Miért érzek folyton vérszagot? Miért vagyok éhes, mikor most ettem egy csomót?
Az előttem haladó férfi a karomat szorosan markolva rángat magával, és úgy érzem, valami természet feletti erővel rendelkezik.. De nem értem, miért.
Ekkor hirtelen úgy érzem, hogy nem bírok tovább menni. ELfáradtam. Éhezem.
Lábaim nem bírják tovább, így összeesek.
- Ugye most csak viccelsz velem? Komolyan azt hitted, hogy... - fordul felém, azonban mikor látja, hogy tényleg valami bajom van, elhallgat, és mellém siet.
- Hé. Mi a baj?
- Én nem...
Ekkor gyors léptek zaját hallom valamerről, mire felkapom a fejem. Vajon tőlünk az valaki?
- Damon.. Mit művelsz? Ki ez? - guggol le mellém egy másik ismeretlen pasi. A sötétben egyikük arcát sem tudom kivenni.
- Stefan. Ő olyan, mint mi. - néz rá az előbb érkezett férfira az, aki idáig vonszolt magával.
- Mi? Mégegy...? - néz rám a Stefan nevezetű.
- Igen, de ő nem rossz... Szerintem eléggé kezdő. - magyarázza Damon. - Hallottam mindent, amikor támadott.
- Igen, azt én is.. De azt hittem, az szándékos volt.
- Hát én nem hiszem.
Ebben a pillanatban kiáltásokat hallunk meg a közelből, mire mind arra kapjuk a fejünket.
- Kelly! Kelly! Merre vagy?
Ez Linda hangja. Szóval keresnek.
Az a srác, aki későb jött, a számra tapasztja a kezét, így nem tudok reagálni, De még ha tudnék se tenném. A másik felpattan, s egy pillanat erejéig rám pillant.
- Őszintén válaszolj. A barátaid azok?
Csak bólintok. Nem merek nekik hazudni.
- Rendben. - bólint, s Stefanra néz. - Te vidd őt haza. Én hozok egy kis segítséget.
Ezzel el is tűnik mellőlünk.
- Na gyere. - húz fel óvatosan, majd egy gyors mozdulattal felkap, és természetellenes gyorsasággal rohanni kezd velem. Fél perc múlva már meg is állunk egy óriási ház előtt.
A fiú motyog valamit, majd bevisz, és felmegyünk az emeletre, azon belül is egy szobába. Letesz az ágyra, majd mellém telepszik.
Szemeimből még mindig ömlenek a könnyek, és alig jutok levegőhöz.
- Figyelj.. Nyugodj meg. - teszi vállamra a kezét bizonytalanul.
- Mi... Mi történik velem? - nézek rá értetlenül.
- Te tényleg.. Tényleg nem tudod? - kérdezi komoly arckifejezéssel, mire csak megrázom a fejem.
- Nem, és.. És félek.
- Mit érzel?
- Hát.. én meg akartam harapni valakit.. És nem tudom, miért.. És folyton vérszagot érzek, és éhes vagyok, pedig.. ettem! - próbálom elmagyarázni.
- Értem. - bólint, és mintha kicsit megkönnyebültebb lenne.
Te tudod, hogy mi ez? - kérdezem könnyes szemmel.
-Igen, tudom. - bólint. - Tudod, én.. ugyan ezen mentem át.. régen. Furán fog hangzani, de.. vámpír vagyok. És te is az vagy...
Normális esetben nevetnék, vagy nem hinném el, de most, hogy így belegondolok.. Nincs is értelmesebb magyarázat.
Éhség. Vérszomj. Vérszag. Megharapok valakit.
- De én... Én nem.. Hogyan? - hunyom le a szemem, s eldőlök az ágyon.
- Én is ezt szeretném kideríteni, szóval.. Mióta vagy ilyen rosszul? - kérdezi.
- Amióta majdnem.. megöltem magam. - ülök fel ismét.
- Biztos, hogy csak majdnem? - néz mélyen a szemembe.
Most jut csak eszembe, hogy még meg se néztem magamnak.
Rövid, felzselézett, világobarna haja egyáltalán nem takarja el gyönyörű, zöld szemeit. Annyira elmerülök abban, hogy végigmérjem, hogy fel sem tűnik, hogy pár percek óta csak bámulok rá.
- Hahó... Jól érzed magad? - kérdezi, miközben két vállamra teszi a kezeit.
- Igen, persze.. Bocsi. - sütöm le a szemem.
- Hogy hívnak?
- Kelly Dyle vagyok... - nézek rá ismét.
- Szóval Kelly.. Tuti, hogy csak majdnem ölted meg magad?
- Nem tudom.. Kómában voltam 3 hétig.. És... - ekkor eszemb jut, mit mondott az orvos. - És szó szerint a halálból hoztak vissza, tehát én.. Én meghaltam.
- Sejtettem. - bólint, és feláll, az asztalhoz lép, tölt egy pohárba valami vörös folyadékot, majd a kezembe nyomja. - Tessék, idd meg ezt.
- Mit sejtettél? - kérdezem, miközben beleiszom abba, amire eddig azt hittem bor. - És.. és mi ez?!
- Az? Vér. Szükséged van rá, különben meghalsz. És azt sejtettem, hogy kórházban változtál át.. Mielőtt meghaltál, vámpírvért juttattak a szervezetedbe. Így miután meghaltál, az újraélesztett.. Vámpírként. - magyarázza.
- Te jó ég. - kortyolok bele újra a... vérbe.
- Várj.. Megjött Damon. - pattan fel Stefan, majd eltűnik a szobából.
Én nem tudok mit csinálni, mint inni a pohárból a vörös testnedvet.
Vajon egy emberé volt? Vagy valamilyen állaté?
Gondolataimat zaj szakítja félbe, majd az ajtóban három alak jelenik meg: Stefan, Damon és... Lindz.
Barátnőm óriási szemekkel mered rám.
- Loyle, tudom, hogy nehéz lesz neked, de ha életben akarod a barátnődet, akkor hagynod kell, hogy megharapjon. - szólal meg Damon.
De milyen Loyle? Nem is úgy hívják! - Hogy mi? - ugrik egyet Linda, s én is tiltakoznék, de nincs energiám megszólalni, így csak megrázom a fejem.
Erre Damon kivezeti barátnőmet, Stefan pedig visszaül mellém az ágyra.
- Megittad? - néz az üres pohárra. - Kérsz még?
- Emberi vér volt? - kérdezem.
- Nem. Én nem iszom emberi vért. - rázza a fejét.
- Pontosan. Menő manó Stefan csak Alvin mókusait csapolja meg. - lép be a szobába a másik fiú.
Ezúttal végre őt is tüzetesebben megvizsgálom. Hosszú, hollófekete haj, világoskék szem.
Ezek ketten biztosan testvérek.
- Szóval Kelly.. Mikor változtál át? - kérdezi Damon, mire elmesélem neki ugyan azt, mint amit az előbb Stefannak.
- Értem.
- De még nem változott át... Csak ott van a vér a szervezetében. - szólal meg Stefan.
- Mi? - kérdez vissza Damon. - Dehát azt a srácot megharapta.
- Igen, de ő egyből ellökött magától. - világosítom fel.
- Ja, értem. - biccent a fiú. - De most ittál vért. Szóval.. Elméletileg lassan el kell kezdődnie.
- Igen, lassan igen. - ért egyet Stefan.
- Akkor addig én elmegyek Loyle-ért. - fordul meg Damon, és eltűnik a házban.
- Hogy érzed magad? - érdeklődik Stefan az állapotom felől.
- Rosszul... Megölhettem volna valakit. - sírom el magam.
- Na. Ne sírj. - ölel magához szorosan, s simogatja a hátamat.
- Inkább haltam volna meg.. - motyogom.
- Ne mondj ilyet. Nem engedem, hogy bármi rossz is történjen veled, rendben? Megígérem. - suttoga a fülembe, mire abba hagyom a sírást, és bólintok egyet-kettőt.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Viszont most hadd nézzem meg a fogaidat. - tol el magától, leültet az ágy szélére, s szorosan mellém ül. - Nyisd ki a szádat, légy szíves.
Eleget teszek kérésének, hisz tudom, hogy jót akar nekem.
Ekkor lép be Damon és barátnőm, akit itt most mindenki Loyle néven ismer.
-  Még semmi nyoma az átváltozásnak. – szólal meg Stefan, majd a másik két személy felé fordul.
- Lehet, emberi vérre lenne szüksége. – válaszol Damon gúnyosan.
Én eközben az ágy háttámlájának dőlök, s úgy figyelem, hogy mi törtéik.
Tekintetemet leginkább indán pihentetem, aki félve méreget engem.
Komolyan fél tőlem? Dehát ennek ellenére is Ő a legjobb barátnőm! Soha nem bántanám!
Most mégis éhes pillantással mérem végig.
Közben fél füllel hallgatom, miről veszekszik a két férfi. Damon szerint meg kell harapnom barátnőmet, de én ezt nem vagyok hajnaldó végigcsinálni. Akkor már inkább meghalok.
Stefan szerint nemsokára átváltozom az állatvértől is, és feleslegesen bántanám Lindát. Ezzel egyetértek.
Ekkor hirtelen megszólal baránőm telefonja. Biztos Nick az.
És Joe vajon hogy van? Nyílt seb volt a nyakán, mi van, ha... elvérzett?
Nem, az nem történhet meg. Nem!
Arra esztmélek fel, hogy Linda okostelefonja alkatrészeire hullik Damon kezében.
És ekkor.. ekkor úgy érzem, itt a vég. Éles fájdalom vág fogaimba, legalább ötször olyan erős, mint reggel. Úgy érzem, mintha hirtelen nőnének ki a szemfogaim. Könnyeimet sem tudom tovább visszatartani.
Stefan mellém siet, hátamra teszi a kezét, és nyugtatni kezd, miközben odaszól barátnőmnek.
- Szerintem legjobb lesz, ha most kimész.
Linda megfogadja a tanácsát, és fél másodperc múlva már kint is van az ajtón kívül. Azonban Damon sem marad a szobában, egyből baránőm után ered.
A fájdalom, ami kínoz, egyre csak erősödik, mire én sikítani kezdek. Ez elviselhetetlen!
Nagyjából negyed óra elteltével kezd kissé csillapodni, amjd végül teljesen elmúlik.
- Ez... ez... én ezt... Én ezt nem. - rázom a fejem zaklatottan, miközben fülem ögé tűröm félhosszú, szőke tincseimet.
- Figyelj ide Kelly. - fogja tenyerei közé arcomat Stefan, mire a szemébe nézek. - Minden rendben lesz. Segítek neked. Csak bízz bennem. Rendben?
- Bízom... Bízom benned. - bólintok lassan.
- Rendben. - mosolyodik el, majd szorosan megölel.
- Kelly...? - hallok egy ismerős hangot az ajtó felől, mire odakapom a fejem.
A nyakán lefolyó vértől furcsa érzés kerít hatalmába. Éhség. Innom kell.. Belőle.
- Joe...

 Na de vajon mi lesz ebből?
Kelly megharapja Joe-t? Vagy Stefan megakadályozza. Netalán Ő is elveszíti a fejét?
Vagy esetleg egy idegen vámpír támadja meg a rocksztárt?
Hááát.. Majd kiderül! ;)

9. Fejezet: "Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni"

Hellósztok!

Megérkezett a rész, amire azt kell hogy mondjam: hosszúságban nem nyerne Nobel-díjat. Így akartam befejezni, reméljük Kelly, majd egy hosszabbal áll elő. :)

Jó Olvasást és további szép estét!


Amikor felébredek, akkor teljes sötétség vesz körbe engem. Ennyire előbb keltem volna? Keresem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órám kéken világító számlapját, de nem találom. Hol lehet? Ekkor beugrik minden. Az erdő. Alkohol. Üvegezés. Vér. Vámpír. Ijedve ugrom fel, viszont ez rossz ötletnek bizonyul, mert beverem fejemet a mennyezetbe. Azt hiszem, ezt az egészet nem egy rémálomnak köszönhetem, hanem ez itt a színtiszta valóság. Elindulok a teljes sötétségben, hátha találok egy villanykapcsolóhoz hasonló dolgot. Ha valaki kívülről látna, akkor biztos kiröhögne. Két kezem elől kapaszkodót keresve nyújtózkodik, lábaimmal pedig háromszor taposok a szőnyegre, hátha valami trükk esetleg csapda van ott. Ujjaim megtapintanak egy falhoz hasonló anyagot, de így sem tudom mi az. Hirtelen egy hangos sóhajtás veri fel a szoba feszült csöndjét, mire én megmerevedve hallgatózom, hátha hallok még valamit. Remélem csak a fülem csapott be. A szívem őrült módjára dobog a mellkasomban, most már csak azt hallani az egész helyiségben. Egyszer csak a vállamon egy hideg tenyeret érzek, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Itt a vége. A villany hirtelen felkapcsolódok, s az árnyakból ki tudom venni, hogy a támadóm egy magasabb ember. Megfordulásommal meg is tudom, kié a mögöttem lévő árnyék, majd megszólal.
- Milyen nevetségesek az emberek. Egy kis sóhajtástól már rögtön megijednek – arcán tükröződik a gúny és önelégültség keveréke.
- Tudod mi a nevetséges? Ami itt folyik – mondom palástolva ijedtségemet.
- Persze… na, gyere. Valakinek vacsorára van szüksége.
Megragadja a karomat, majd kivezet a szobából. Nem tudom eldönteni, hogy rám gondolt, vagy valaki másra. A hideg futkos a hátamon. Végigvezet a hosszú folyosón, s benyit a legmesszebbi ajtón. Ott Kelly és a másik férfi ül az ágyon. Barátnőm nyitott ajkakkal mered felfelé, miközben a fiú próbál belenézni a szájába. Kicsit furcsának találom ezt.
- Még semmi nyoma az átváltozásnak – szólal meg hirtelen.
- Lehet, emberi vérre lenne szüksége – hallom a választ magam mellől.
Testem remegve fogadja be a hallottakat. Hogy lehet ez? Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni. Ha jól értettem, akkor ezek ketten vámpírok. Oh, mennyi fantasy könyvet olvastam régebben. Mennyire vonzott ez a világ, de most hogy itt vagyok, már menekülnék belőle. És mi történhetett Kelly-vel? Hiszen… egyszerűen nem lehet valakiből vámpír. És egyszer csak beugrik barátnőm öngyilkos merénylete. Mi van, ha akkor meghalt, viszont… visszatért vérszívóként? Figyelmem rögtön Kelly felé összpontosul  aki hátradőlve az ágyon figyeli az eseményeket. Szemeiben nyugtalanságot, de mégis valamiféle vágyakozást látok, ahogy tekintetünk találkozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy barátnőm éhes. Éhes, de nem egy sajtburger után vágyakozik, hanem vérre. Ennek a gondolatnak a hatására gyomrom görcsbe rándul, miközben próbálom visszatartani a bennem lévő szendvicset, amit ebéd gyanánt ettünk meg a kempingezőhelyen. Pár óra leforgása alatt mennyit változott minden. Kelly-ből egy ragadozó válik, akitől félek. Milyen nevetséges állítás, hiszen a legjobb barátnőm... volt. Ettől a gondolattól levetném magam egy hídról is. Mi ütött beléd ember?! Ő  a legeslegjobb barátnőd!
Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe. Meglepetten veszem észre, hogy amint kihalászom zsebemből a készüléket, az rögtön a hollófekete hajú férfinél van. Ennyit a felmentőseregről...  A következő pillanatban a telefon millió darabkákban esik szét Damon kezében. Felháborodásomnak nem tudok hangot adni, mert szemem sarkából meglátom Kelly-t. A szőke hajú  csinos lány arca eltorzul egy gyötrelmes grimaszba, mely egy fájdalmas kiáltással egészül ki. Elborzadva látom, hogy szája egy "o" betűt képezve mutatja meg szemfogait, amik egy átlagos embernek sosem nőne ekkorára. Arcán könnyei patakokban folynak le, amik keverednek a gyöngyöző izzadságcseppjeivel. Elkezdődött az átváltozása. Legszívesebben odamennék hozzá és segítenék neki, de hogyan? Egyáltalán hagyná?
- Szerintem legjobb lesz, ha most kimész – szólal meg a Stefan nevezetű fiú, majd tanácsát megfogadva kilépek a szobából. Ekkor tudatosul bennem, hogy simán elszökhetnék. Senki sem állíthat meg. Szinte lábujjhegyen indulok el a lépcső felé, de valaki az utamat állja.
- Tudom, hogy nem akarsz elmenni, de azért mégis, nem tartanál velem? – kérdezi egy sármos mosollyal az arcán, majd megragadja a jobb karomat.
Hiába kapálózom, mert szorítása olyan erős, hogyha egy kigyúrt állat lennék, akkor sem tudnék megszökni. Eredeti úti célom felé ráncigál, amit nem értek. Merre akar ez vinni?

A bejegyzés címe... magyarázkodás.

Sziasztok! :))

Nos... egy hírünk van nektek, hogyha még érdeklődtök a blog íránt.
Mostanában kevés időm van, hiszen most fogok kisérettségizni magyarból + évvégén angolból és informatikból leteszem a középszintű érettségit. DE! Elkezdtem írni a részt és napokon belül ti is olvashatjátok majd. :))

Tudom, hogy sokat kellett várnotok, de egyszerűen nem megy gyorsabban. :(( Hogy ne legyetek szomorúak nagyon, kaptok egy kis ízelítőt a következő részből. :)

"Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe." 

~ Lindz. *