Megérkezett a rész, amire azt kell hogy mondjam: hosszúságban nem nyerne Nobel-díjat. Így akartam befejezni, reméljük Kelly, majd egy hosszabbal áll elő. :)
Jó Olvasást és további szép estét!
Amikor felébredek, akkor teljes sötétség vesz körbe engem. Ennyire előbb keltem volna? Keresem az éjjeliszekrényemen lévő digitális órám kéken világító számlapját, de nem találom. Hol lehet? Ekkor beugrik minden. Az erdő. Alkohol. Üvegezés. Vér. Vámpír. Ijedve ugrom fel, viszont ez rossz ötletnek bizonyul, mert beverem fejemet a mennyezetbe. Azt hiszem, ezt az egészet nem egy rémálomnak köszönhetem, hanem ez itt a színtiszta valóság. Elindulok a teljes sötétségben, hátha találok egy villanykapcsolóhoz hasonló dolgot. Ha valaki kívülről látna, akkor biztos kiröhögne. Két kezem elől kapaszkodót keresve nyújtózkodik, lábaimmal pedig háromszor taposok a szőnyegre, hátha valami trükk esetleg csapda van ott. Ujjaim megtapintanak egy falhoz hasonló anyagot, de így sem tudom mi az. Hirtelen egy hangos sóhajtás veri fel a szoba feszült csöndjét, mire én megmerevedve hallgatózom, hátha hallok még valamit. Remélem csak a fülem csapott be. A szívem őrült módjára dobog a mellkasomban, most már csak azt hallani az egész helyiségben. Egyszer csak a vállamon egy hideg tenyeret érzek, amitől a gyomrom görcsbe rándul. Itt a vége. A villany hirtelen felkapcsolódok, s az árnyakból ki tudom venni, hogy a támadóm egy magasabb ember. Megfordulásommal meg is tudom, kié a mögöttem lévő árnyék, majd megszólal.
- Milyen nevetségesek az emberek. Egy kis sóhajtástól már rögtön megijednek – arcán tükröződik a gúny és önelégültség keveréke.
- Tudod mi a nevetséges? Ami itt folyik – mondom palástolva ijedtségemet.
- Persze… na, gyere. Valakinek vacsorára van szüksége.
Megragadja a karomat, majd kivezet a szobából. Nem tudom eldönteni, hogy rám gondolt, vagy valaki másra. A hideg futkos a hátamon. Végigvezet a hosszú folyosón, s benyit a legmesszebbi ajtón. Ott Kelly és a másik férfi ül az ágyon. Barátnőm nyitott ajkakkal mered felfelé, miközben a fiú próbál belenézni a szájába. Kicsit furcsának találom ezt.
- Még semmi nyoma az átváltozásnak – szólal meg hirtelen.
- Lehet, emberi vérre lenne szüksége – hallom a választ magam mellől.
Testem remegve fogadja be a hallottakat. Hogy lehet ez? Mintha egy ócska horrorfilmbe csöppentem volna bele, ahonnan sehogy sem tudok menekülni. Ha jól értettem, akkor ezek ketten vámpírok. Oh, mennyi fantasy könyvet olvastam régebben. Mennyire vonzott ez a világ, de most hogy itt vagyok, már menekülnék belőle. És mi történhetett Kelly-vel? Hiszen… egyszerűen nem lehet valakiből vámpír. És egyszer csak beugrik barátnőm öngyilkos merénylete. Mi van, ha akkor meghalt, viszont… visszatért vérszívóként? Figyelmem rögtön Kelly felé összpontosul aki hátradőlve az ágyon figyeli az eseményeket. Szemeiben nyugtalanságot, de mégis valamiféle vágyakozást látok, ahogy tekintetünk találkozik. Ekkor tudatosul bennem, hogy barátnőm éhes. Éhes, de nem egy sajtburger után vágyakozik, hanem vérre. Ennek a gondolatnak a hatására gyomrom görcsbe rándul, miközben próbálom visszatartani a bennem lévő szendvicset, amit ebéd gyanánt ettünk meg a kempingezőhelyen. Pár óra leforgása alatt mennyit változott minden. Kelly-ből egy ragadozó válik, akitől félek. Milyen nevetséges állítás, hiszen a legjobb barátnőm... volt. Ettől a gondolattól levetném magam egy hídról is. Mi ütött beléd ember?! Ő a legeslegjobb barátnőd!
Az események tovább folynak, miközben én a gondolataimba mélyedve elemezem a történteket. A Salvatore testvérek, hozzám viszonyítva a jobb sarokban diskurálnak valamiről, amit nem hallok. Kelly engem méreget. Erről egy hasonlat jut eszembe egy macskáról és egérről, s be kell látnom, hogy én vagyok az utóbbi. A rágcsáló szerepét kell magamra vennem, hiszen mi lehetnék más? A szívszorító csöndet a telefonom csörgése szakítja félbe. Meglepetten veszem észre, hogy amint kihalászom zsebemből a készüléket, az rögtön a hollófekete hajú férfinél van. Ennyit a felmentőseregről... A következő pillanatban a telefon millió darabkákban esik szét Damon kezében. Felháborodásomnak nem tudok hangot adni, mert szemem sarkából meglátom Kelly-t. A szőke hajú csinos lány arca eltorzul egy gyötrelmes grimaszba, mely egy fájdalmas kiáltással egészül ki. Elborzadva látom, hogy szája egy "o" betűt képezve mutatja meg szemfogait, amik egy átlagos embernek sosem nőne ekkorára. Arcán könnyei patakokban folynak le, amik keverednek a gyöngyöző izzadságcseppjeivel. Elkezdődött az átváltozása. Legszívesebben odamennék hozzá és segítenék neki, de hogyan? Egyáltalán hagyná?
- Szerintem legjobb lesz, ha most kimész – szólal meg a Stefan nevezetű fiú, majd tanácsát megfogadva kilépek a szobából. Ekkor tudatosul bennem, hogy simán elszökhetnék. Senki sem állíthat meg. Szinte lábujjhegyen indulok el a lépcső felé, de valaki az utamat állja.
- Tudom, hogy nem akarsz elmenni, de azért mégis, nem tartanál velem? – kérdezi egy sármos mosollyal az arcán, majd megragadja a jobb karomat.
Hiába kapálózom, mert szorítása olyan erős, hogyha egy kigyúrt állat lennék, akkor sem tudnék megszökni. Eredeti úti célom felé ráncigál, amit nem értek. Merre akar ez vinni?
Nagyon jó lett alig várom már a következő részt :D *-* <3
VálaszTörlés